A barátság egy olyan kötelék,amit nem téphet szét semmi,ha igazán meg szeretnénk tartani!.Ám van egy érzés,amit ha a másik nem érez,akkor a barátság tönkremegy… Ez az érzés a szerelem. Magamnak sem akartam bevallani,de úgy éreztem ebbe a csapdába estem,és féltem,ha csak egy lépést is teszek előre,akkor a barátságunk örökre megszűnik létezni és marad a kényelmetlen érzés,mikor találkozunk és egymás szemébe nézünk.
Taka-val iskolás korunk óta barátok vagyunk. Alsó iskolában mindig együtt játszottunk,de ahogy nőttünk,ő teljesen más vizekre evezett,mint én. Míg én szorgalmasan tanultam orvosi tanulmányaimhoz,ő csak az iskola mellé járt és bandába tartozott,akikkel sok csínyben vett részt. Mikor az ablakomon hallottam a kis kavicsok kopogását,tudtam,hogy újabb sebet kell ellátnom az arcán és én mindig ott voltam neki,meghallgattam,minden kis apróságot,amit vidáman mesélt el nekem. A kalandjai érdekesnek tűntek,de sokszor aggódtam érte. Szerencsére egy idő után megtalálta a saját útját és énekessé vált.
Megismerhettem Toru-t,Ryotát és Tomoyát ,akikkel egy együttest alkottak! Sokszor éreztem mellőzve magam,mert rengeteget dolgoztak,de mikor volt idejük,esténként apám éttermében söröztük el az időt,persze én nem ihattam szigorú apám miatt,de ő azért készséggel csatlakozott hozzájuk és így lettek nekem ők, a megunhatatlan ötös fogat. Rengeteg vidámságot hoztak az életemben,s amikor csak tehettem az időm nagy részét velük,pontosabban Taka-val töltöttem,persze mikor nem álltam vizsga előtt,mint most.
Már éjfél is elmúlt,a nyári levegő friss szellőként suhant be az ablakomon és én próbáltam a tanulmányaimra koncentrálni,de a számok hangjegyekké váltak a papíron. Hallani akartam Taka hangját,ami sokszor megnyugtat, olykor pedig felpezsdíti a vérem.
Talán soha nem ijedtem még meg úgy,mint akkor az estén,amikor Taka beesett az ablakomon.
- Taka! Mi történt? – rögtön odarohantam és letérdeltem mellé ijedten.
- Csak látni akartalak,mert unatkoztam.
- Ittál?
- Csak egy picit,de nem vészes,apádnál voltam,még ott van az étteremben.
- És még egy ideig ott is lesz! Manapság egyre később jön haza. Amúgy meg ne tereld a szót! Nem gondolod,hogy sokat iszol?
- Minden a te hibád!
- Mindig ezt mondod,de ez nem is igaz! –háborodtam fel,és tudtam,hogy most nem szerencsés cseverészni,ha nem akarok megbukni a vizsgán.
- Nekem tanulnom kell! Holnap fontos napom lesz!
- Nem zavarlak,csak hagy maradjak itt! –kérlelt és tudtam,hogy ez nem jó ötlet,de nem tudtam nemet mondani.
- Csendben leszek. - tette még hozzá és én végleg rábólintottam az ötletre.
- De ha nem,akkor ott távozol ahol jöttél,méghozzá repülve! –mutattam az ujjammal az ablakra,mire ő is odanézet és nagyot nevetett az egészen. Mosolyogva ültem vissza a könyveim fölé,míg ő lefeküdt az ágyamra egy könyvel a kezében. Kényszerítettem magam,hogy kizárjam őt a fejemből és elég nagy szenvedések árán, jó pár perc kellett nekem,hogy ezt véghez is tudjam vinni. Később nem tudtam megállni,hogy ne nézzek hátra ,de ő akkor már aludt…
Leültem mellé az ágyra:
- Pedig énekelhettél volna nekem valami szépet,mert attól mindig megnyugszom. – Talán 2 perc lehetett,amit mellette töltöttem és néztem, ahogy alszik,de muszáj volt visszatérnem a füzeteimhez és meglepetésemre,alig hogy leültem halk ének ütötte meg a fülem. Énekelt nekem az ágyamon fekve,becsukott szemmel, a könyvet a mellkasán pihentetve. Mély lélegzetet vettem és mosolyogva tanultam tovább,immár sokkal nyugodtabban. Egyre inkább azt éreztem,hogy ha Taka nincs mellettem,akkor nyugtalanabb vagyok.
Az asztalomon aludtam el,s mikor felébredtem már reggel volt , Taka még mindig az ágyamon horkolt.
- Ébresztő! –lökdöstem meg a vállát. - El fogsz késni! – egyik szemét kinyitotta és rám sandított álmosan.
- Eddig tanultál? –ült fel szétfeküdt hajával,ami szerte szét állt,s egy álmos kis birkára emlékeztetett.
- Sajnos elaludtam és hamarosan indulnom kell nekem is.
- Megyek már! Vizsga után találkozunk személyesen,elsőként akarok gratulálni.
- Rendben! Amint végzek hívlak.
- Megígérem,hogy ott leszek!
- De ha nem akkor kikapsz!
- Úgyis én győznék! – kacsintott rám már az ablakom előtt állva.
- Ne legyél abban olyan biztos! Inkább ne dumálj annyit,hanem húzz el! –nevettem.
- Úgy távozom,mint a szeretőd!
- Le akarsz esni? Mert akkor segíthetek… – vigyorogtam.
- Megyek… Megyek… - Lemászott a kis létrán,ami a falnak támasztott és csak így értettem meg,hogy hogyan is tudott bemászni az ablakomon. Az utolsó két fokról leugrott és felnézve rám intett egyet,majd elszaladt.
A napom nagyon nehezen telt,izgatott voltam és idegesen közelítettem meg az eredmény táblákat. Amint megláttam a nevem a lista elején,szájra tapasztott kézzel próbáltam visszafojtani egy örömittas kiáltást. Táskámat felkapva szaladtam haza,a fülemen a telefonnal,amiben csak az egymás utáni búgásokat hallottam,majd Taka üzenet rögzítőjét. Nem hagytam üzenetet,csak szaladtam a próbaterembe,remélve,hogy ott lesz. Lihegve értem oda,ahol Toru és a többiek épp a hangszereket hangolták,hallani lehetett Tomoya dobjának ritmusos hangját.
- Sziasztok! Taka?
- Nincs itt! Egy lánnyal távozott nem rég.
- Egy lánnyal? –kerekedett el a szemem és úgy éreztem,hogy a mellkasomban a szívem összehúzódik,majd kevés lesz neki a hely,mert átjártja a fájdalom.
- Azt hiszem a barátnője…- helyesbítette ki az „egy lány-t” Ryota.
Nem akartam mutatni a zavarodottságom,de fájt,hogy nem mondta el,hogy kapcsolata van,bár az sem változtatott volna ezen az érzésen,mert ugyanígy fájt volna,mint most.
- Értem! –lepleztem zavarom bugyuta vihogással. - Akkor én nem zavarok! Megmondanátok neki,hogy kerestem?
- Miért nem várod meg? Biztosan hamarosan jön! – szólalt meg a dobok mögül a rangidős.
- Ahh nem… én csak el szerettem volna neki mondani,hogy sikerült a vizsgám és hamarosan diplomám lesz.
- Ez szuper! Erre inni kell!
- Kicsit elfáradtam,most hazamegyek,majd máskor fiúk! Este lesz valami programotok?
- Előreláthatólag nem lesz semmi,mindent elintéztünk.
- Akkor további jó gyakorlást!
Szomorúan ballagtam haza,vagyis csak haza akartam menni,de rengeteg kört tettem a környéken és már fájt a lábam. Végül csak hazamentem az üres házba. A szemeim kisírtam és rosszul éreztem magam. Az emeleti szobámba lépve újra halálra ijedtem a szoba közepén álló Takától,aki próbált dugdosni a háta mögött egy csokor virágot.
- Mit keresel itt? Halálra ijesztesz!
- Jöttem gratulálni! – nyújtotta át a virágot,amik rózsaszín, piros színekben pompáztak.
- Köszi! –hangomon hallatszott,hogy nem vagyok a legjobb formában.
- Nem tetszik?
- De,nagyon szépek. – szagoltam bele az illatos csodába,tudta,hogy szeretem a virágokat.
- Akkor miért vagy szomorú? Azért,mert nem tartottam be az ígéretem?
- Igen azért! –mondtam indulatosan,mert már nem bírtam tovább visszatartani a sírást. A könnyeim potyogni kezdtek. Rájöttem,hogy nem tudok többet barátként gondolni rá és ezt a terhet a szívemen cipelni.
- Ne sírj! Mi a baj? – megfogta a karom,de én kirántottam a kezei közül és gyengén püfölni kezdtem a mellkasát.
- Megígérted Taka! Megígérted,hogy ma velem leszel vizsga után,de te nem tartottad be az ígéreted és egy lánnyal enyelegtél.
- Mi? Enyelegtem? Állj el! –kapta el mindkét csuklóm és a magasba tartotta.
- Hazug vagy! –rángattam a kezem elfojtva a sírástól.
- Héj-Héj! – szorította erősebben a kezem,amivel arra kényszerített,hogy lenyugodjak.
- Miért nem mondtad el,hogy szeretsz valakit?
- Mert nem mertem elmondani…
- Miért nem? Nem vagyunk barátok? –újra rángatni kezdtem a kezem,mert fájt a szorítása,mire ő elengedett és így szólt:
- Nem mertem neked elmondani,hogy nagyon szeretlek!
- Mi? –léptem hátra kimeresztett szemekkel,a testem megfagyott és nem tudtam reakciót produkálni. Közelebb lépett és megcsókolt. Ez volt az amire mindig is vágytam,a testem megadóan lazult el a karjaiban.
- Szeretlek! –szorított magához a hajamba temetve az arcát.
- Én is szeretlek Taka! – a hangok alig jöttek ki a számon.
Soha nem gondoltam volna,hogy egyszer valóra válik egy reménytelen álom. Hogy én,a jó kislány,mindig is szerelmes voltam ebbe a lázadó fiúba,akinek a hangja ezer érzést vált ki belőlem.
