Percek óta csak Seung Ho-ra várok, a meleg az autóban kétszer olyan forró volt,mint a friss levegőn. Fáradt voltam,a fülledt pára szinte elaltatott az autó ülésén feküdve. Becsuktam a szemem,majd cipőkopogásra nyitottam ki,egy lányt, a visszapillantó tükrömben igazította meg a haját,majd továbbrohant. Felültem és néztem a forró macskaköves betonon elszaladó lányt,mindaddig,míg Seung Ho,be nem ugrott mellém.
- Mit bambulsz?
- Semmit… Felforr az agyam!
- Próbáltam sietni.
- Látom nem sikerült. – törtünk ki nevetésben és elindultunk a következő állomásunkra.
A nyár olyan forró volt,hogy a kő izzott a talpam alatt. Úgy éreztem,hogy a napok egyre csak melegebbek lesznek. Régi barátomhoz tartottam egy csendes kis kávézóba. A napszemüvegen keresztül a világ nem volt olyan vakító,mint valójában,de még így is észrevettem három lányt a kis utcába benézve,először nem akartam vele foglalkozni,de két lépést hátrálva az utca végéről figyeltem az eseményeket.
- Miért nem mondasz semmit? Azt tehetünk veled amit csak akarunk? – kérdezte hangosan,szinte kiabálva az egyik lány,majd a másik ellökte az ártatlannak tűnő lányt. Hosszú szőkés barna haja eltakarta az arcát,nem mozdult,csak ült ott mozdulatlanul és én észre sem vettem,hogy felé tartok. A két lány elrohant,mikor én odaértem ,pedig nem szóltam,csak álltam a mozdulatlan lány felett.
- Jól vagy? – hülye kérdés volt a részemről,hiszen láttam a megsérült térdét és az ölében egy füzetet,amibe írni kezdett,majd felmutatta.
„ Nem sírok!”
Ez a két szó megmosolyogtatott vagy inkább az,hogy a füzetbe írta.
- Nem baj,ha sírsz. - láthatóan meglepődött,mert végre rám emelte a tekintetét. Nagy szemeiben elvesztem és egy különleges érzés fogott el,mintha azzal,hogy a szemébe nézek tudnám,hogy mit érez.
- Állj fel! Segítek. – fogtam meg a karját és felsegítettem. A cipőjét látva,deja vu érzésem támadt.
- Elkísérlek! Merre mész? – Nem szólt semmit,csak a fejét rázta a haja az arcát söpörte,olyan hevesen rázta a fejét,majd újra írt a füzetébe. Furcsán néztem a kezét,míg fel nem mutatta a papírt.
„ Mindent köszönök!” – hajolt meg hozzá picit,majd elrohant,de talán a sorsunk akarta úgy,hogy utunk egy felé vezetett egy darabig. Beugrott,hogy honnan ismerősek a cipők,de mikor felébredtem mosolygós pillanatomból a lábakat már nem láttam magam előtt,hiába néztem szét,már nem találtam. A cipőm orrát bámulva sétáltam még pár métert a kedvenc helyemre,ahol isteni a fagyi.
- Hyung! –intettem a tulajnak. - Rég láttalak!
- Két hete pontosan. Merre mászkáltál?
- Ahh… Sok dolgot el kellett intéznem. Munka… - ültem le a pulthoz,majd észrevettem a szőkés lányt,aki épp a kötényét kötötte fel,majd a kávégéphez indult.
- Omo! Hej! Te itt dolgozol? – Csak bólintott egyet meglepődve,majd a fagyis pult mögé állt.
- Ismeritek egymást?
- Nem,mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer ma a másik alkalomkor meg a visszapillantó tükrömben szépítkezett. –nevetünk ,mire a lány arca vörösre változott és szép lassan leguggolt a fagyis pult mögé,csak 10 ujját lehetett látni,amint kapaszkodik. - Eun Hee! Légy szíves írd össze a raktárban a megrendelést. – szó nélkül felpattant és rohant a füzettel a kezében,csak nevetni tudtam rajta,nem tudtam megállni,hogy ne kiabáljak utána.
- Rendben volt a frizurád… - nevettem tovább,kipirult arca láttán.
- Tetszik neked Eun Hee?
- Aranyos,csak olyan ,mintha néma lenne…
- Mert az is…
- Mi? –kerekedett ki a szemem.
- De csak tudatosan. Mikor egyetemista voltam ,elvesztette a szüleit ,akkor még csak 14 éves volt.
- Nem is tud beszélni?
- De tud,csak mások előtt egy hang sem jön ki a száján. Szerencsére jól boldogul a világban,annak ellenére,hogy mindenhol kiközösítik…
- Szegényke… De te honnan tudsz ilyen sokat róla?
- Mert Ő az unokahúgom.
- Omo! –lepődtem meg ismét,de rögtön eszembe is jutott valami. - Hyung! Van egy sebtapaszod?
- Minek az neked?
- Ne kérdezd,csak hozd.
- Jól van! Jól van!
A sebtapasszal a kezemben léptem be a raktárba,ahol Eun Hee egy ládán ülve írogatott ,számolgatott az ujjain.
- Megsérültél. –mutattam a térdére. Felemelt kezekkel tiltakozott,mikor meglátta a kezemben a tapaszt,de én gyorsabb voltam és már el is láttam az apró horzsolást. Ahogy ott guggoltam előtte láttam a szemében az ártatlan zavarodottságot.
- A nevem Mir. Örülök,hogy találkoztunk Eun Hee.
„ Én is.” –állt a kis papírlapon.
A kávézóban mindennapos vendég lettem .Néha még a kávézóba is besegítettem .Eun Hee egy titokzatos nő,akit csak apránként tudtam megfejteni,de úgy éreztem,hogy jó úton haladok a siker felé.
- Hej! Pocsékolod a finom fagyit. –hangtalan nevetését szinte hallottam az elmémben. Belenyaltam még egy utolsót a fagyimba és mikor már nem figyelt az arcához nyomtam a rózsaszín hideg nyalánkságot. Láthatóan meglepődött,de a végén csak nevettünk.
- Eljössz velem valahová? – kérdeztem miközben egymás arcát tisztítottuk meg egy szalvétával.
„ Mikor?” –írta a füzetbe.
- Most. –húztam magam után és egy idő után kikötöttünk egy szellemkastélynál.
„Menjünk be!”
Néztem a papírt,majd a félelmetes kastélyt,nagy gombócot nyeltem le a torkomból,majd erősebben megfogtam Eun Hee kezét és elindultunk,de már akkor azt vártam,hogy mikor érünk ki. Egész végig ijedten ugráltam Eun Hee mögött és hálát adtam az égnek,hogy sötét volt és nem látta a bénázásom.
„ Láttam,hogy be vagy rezelve.” –mosolygott rám ,mikor már kint voltunk a friss levegőn.
- Ahh… Inkább menjünk haza… - néztem fel utoljára ijedten a kastélyra. Eun Hee hangosan nevetett és nem tudta abbahagyni. A lábaim földbe gyökereztek és csak hallgattam édes nevetését,pont olyan volt,mint amilyennek elképzeltem. Épp olyan édes…
- Eung Hee! Hangosan nevettél. –öleltem szorosan magamhoz és így maradtunk egy ideig,nem foglalkozva a körülöttünk legyeskedő idegenekkel,akik minket bámultak. Akkor úgy éreztem,hogy az én időm most kezdődik,azzal a boldogsággal,amit akkor éreztem.
Pár héttel később:
- Hyung! Itt van Eun Hee?
- Hátul van a raktárban,de mielőtt hátramész,beszélhetnénk? – leültem ahhoz az asztalhoz,amelyiknél a barátom ült és vártam,hogy elkezdje mondani,azt,amit szeretne.
- Valószínű nem fogja neked elmondani,de visszamegy a nagyihoz. – mintha a szívemet facsarták volna a szavak.
- Milyen messze van?
- Elég messze,ha repülővel kell menni…
- Nem mehet el…
- Mir! Ő nem fog változni. Neked akkor is jó,ha nem fog hozzád soha beszélni? Akkora trauma érte,hogy talán soha senkinek nem fog megnyílni.
- Már hangosan nevetett rajtam.
- Az más…
- Tudom,hogy túl fog lépni rajta!
Mérgesen hagytam ott a fejét csóváló barátom,de valahol a szívem mélyén nagyon féltem,hogy igaza van. Eun Hee-nek a félelmemből semmit sem mutattam,csak mosolyogva integettem neki. Hosszú percekig csak ültem és néztem,amint dolgozik.
- Eun hee? Kérdezhetek valamit? – erőt kellett vennem magamon,hogy meg tudjam tőle kérdezni,de végül összeszedtem magam.
- Tényleg elmész? –kétségbeestem szomorú bólogatása láttán,de tartottam a látszatot ,annak ellenére,hogy egy világ omlott össze bennem.
- Nem foglak visszatartani,ha ezt szeretnéd. Csak annyit mondj meg ,hogy mikor mész el?
„Holnapután este 7-kor száll fel a gépem.”
- Töltsük együtt még ezt a két napot…
Ám a két nap gyorsan eltelt és én nem akartam elbúcsúzni,nem tudtam megtenni,de észbe kaptam és pont akkor értem a reptérre,amikor Ő kiszállt a taxiból és maga után húzta kék,virág mintás bőröndjét.
- Még egyszer muszáj látnom az arcod. - motyogtam magamban,majd futásnak eredtem. - Eun Hee!!!
Torkomat elszorította a szomorúság és alig kaptam levegőt. Egy percig talán csak álltunk egymással szemben,a világ lelassult körülöttünk,majd elővettem lassan a füzetem és felmutattam.
„ Annyi mindent szeretnék elmondani neked!De félek...” – állt az első lapon,majd hajtottam.
„ Ha örökre így kell veled kommunikálnom,nem bánom,csak maradj velem.”
Szeméből könnyek hulltak,míg én az utolsó lapra hajtottam.
„ SZERETLEK!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése