LIFE/Cherry Blossom

Visszaemlékezni a régi időkre olyan, mint újraélni a múltat. Szívünkben a pillanat mindig élni fog, és míg emlékezni tudunk élni is fogunk…
Akkoriban, ha azt kérdezték volna tőlem, hogy
„Létezik-e igaz szerelem?”  Azt válaszoltam volna, hogy „Semmi nem tart örökké.”
Emlékszem arra a pillanatra, amikor leszálltam Szöul repülőterén, akkor még nem gondoltam volna, hogy az életem, a gondolkodásom gyökeresen meg fog változni…
Akkoriban, olyan huszonéves lány voltam, aki világot akart látni és meg találni a saját helyét a művészetben. Távol keleti utazásomnak úgy indultam neki, hogy alig tudtam olvasni és a beszédet is csak akkor értettem meg, ha szép lassan beszélnek hozzám, úgy éreztem, ez már előnyt jelent nekem, így bóklásztam a barátnőmre várva a nagy repülőtéren. Magas sarkúm már eléggé elfárasztotta a lábaim, így leültem egy padra, ahol nem sok ember volt. A cipőmet levéve masszíroztam meg a bokámat, mikor egy hosszú kabátos, gyanús alak állt meg előttem és hadarva beszélt hozzám. Felkaptam a poggyászom és próbáltam eltávolodni tőle, de erőszakosan fogta a kezem, nem tántorodva céljától, ami az volt, hogy menjek vele. Gyenge pillanatát kihasználva elfutottam egy férfimosdóba, a két kabin közül az egyik zárva volt, a másik kabinból pedig épp távozni készült egy fiú. Nem foglalkozva semmivel, betoltam a fiút az ajtón, amit magunkra zártam, majd cipővel és a poggyászommal a kezemben felguggoltam a csésze tetejére. Csendesen könyörögtem a fiúnak, hogy maradjon csendben, az ijedtség valószínűleg kiült az arcomra, főleg mikor meghallottam az ismerős lakkcipő kopogását. A hang távolodni kezdett, de a fiú csak nézett a szemembe felettem állva, amiből ijedség és meglepettség tükröződött. A hang megszűnt, de én még mindig néztem a fiú arcát, ami olyan tiszta volt, hogy még soha nem találkoztam ilyen tekintettel. Akkor köszönés nélkül rohantam ki a mosdóból beleütközve egy másik férfiba, de talán várnom kellett volna egy picit, mert zaklatóm újra vasmarokba fogta karom. „Ahjusshi, mit csinál a barátnőmmel?” - érkezett a hang a semmiből, s már láttam is, ahogy a nagy kezek a férfi csuklóját markolják, ami szép lassan elengedett. Nem kellett sok, hogy megszabaduljak a zaklatótól, aki csak annyival palástolta az egészet, hogy külföldi lévén segíteni akart nekem. Persze ebből semmi nem volt igaz, ezért voltam olyan hálás a megmentőmnek, akiről később kiderült, hogy a barátnőm (akihez végül is érkeztem) lakótársa és engem kerestek a reptéren.

Visszagondolva ezek voltak életem legszebb évei, főleg, hogy lehetőséget kaptam a művészeti egyetemen és megszerettem az országot. Bár a közlekedéssel nagy problémáim voltak, így _____ gyakran elkísért, hiába javult a nyelvérzékem még mindig segítségre volt szükségem. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem _____ nélkül.
A felvételi vizsgámra készített munkám, amit „élet” címmel kellett volna elkészítenem, sehogy sem akart elkészülni, mert nem volt ihletem. Egy nap a nagy erős kezek átfogták az enyémet és magukkal ráncigáltak egy olyan rétre, ami sugárzott az élettől. A fű ragyogott a harmat súlya alatt a tó szikrákat szórva vakított el minket. Az emlék mélyen él bennem, milyen táncot járt a gyomrom akkor, mikor hozzámért és hogy mennyire boldognak éreztem magam. Mintha a testemet ezer pillangó csiklandozta volna. A szívem felgyorsult, ha mellettem volt, őrült dobszólót játszva.
Elég távolt ült tőlem egy fa árnyékában, ahol egy könyvet vagy inkább magazint bújva elvonult, hogy ne zavarjon engem, míg én rajzolok. Nem tudtam levenni róla a szemem, akárhányszor kényszerítettem magam arra, hogy koncentráljak, Ő teljesen elvarázsolt a mosolyával. Valami nagyon vicceset olvashatott, mert hangosan, dörmögő hangon felnevetett. Hajtott a kíváncsiság, így odamentem hozzá. Valóban viccesnek tűnt, amit olvasott, de ahogy rám mosolygott az idő lelassult és az ihlet angyalszárnyon telepedett rám.
Arra kértem, hogy ne tegyen mást, csak mosolyogjon, bár nem értette miért, de teljesítette a kívánságomat.
Az egyetemre sikeres felvételit nyertem, így minden nap találkozhattam vele, míg ő zenét tanult én a művészet minden oldalát ki akartam próbálni. Még a szabadidőnket is együtt töltöttük, énekeltünk, szórakoztunk… éltünk…

Szerelmünk egy szép tavaszi napon teljesült be, mikor kéz a kézben sétáltunk a cseresznyefák alatt, azon a végtelennek tűnő, hosszú úton. Ettől kezdve, két évet töltöttünk együtt, de az a két év, megerősített, megformált és egy olyan ember lettem, aki tiszta szívből, odaadóan tudott szeretni.

A szelek változnak és nem mindig egy irányból fújnak, a lehetőségek jönnek, mennek és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valami állandó mellettünk, az is marad, de a végtelen út, amiről azt gondoltuk, hogy sohasem érhet véget, kettéágazott, s nem tudtuk eldönteni önző fejjel, hogy együtt menjünk, vagy külön ismerjük meg a saját utunk. Elindultunk hát külön, sírva, mondva, hogy ez még nem a vége, az utunk itt még nem ért véget és biztos, hogy egymásra találunk…

Az utamon többször nem találkoztam vele. Vajon hol lehet? Mit csinál? A műveimben, amik között, minden nap álomra hajtom a fejem, Ő mosolyog rám, azzal az élettel, amit adott nekem. Emlékeimben mindig él ez a szerelem, a mosolya, ami beborítja a szobám minden szegletét, ahol a nevetését hallom, ha behunyom a szemem.
Életem nyolcvankilencedik évében, szerettem volna újraálmodni azt a pár évet, így elindultam azon a cseresznyevirágos úton, egy illúzióval a kezemben, ami immár soha nem ért véget, minden egyes léptemnél azt suttogva. „Te voltál az élet”