Egy nap mikor még csak gyakornok voltam a kórházban,behoztak egy tőlem pár évvel idősebb férfit az intenzív osztályra. Láb sérülése igen komolynak nézett ki. Ez volt az első önálló műtétem és egyben az első sikerem,amit soha nem fogok elfelejteni mivel önbizalommal töltött el. A férfi ma vidáman táncol,de a mai napig kezelem szinte minden nap. Ahogy nem sokkal a műtét után a TV-ben láttam , hatalmas mosolyt csalt az arcomra,mert kár lett volna a sérülés miatt feladni az álmait. Akkor nem tudtam,hogy ő már rég egy híres zenekar énekese és táncosa,de később a szüleim egy vacsorára voltak hivatalosak apám régi osztálytársához,ahová engem is magukkal cipeltek,de nem bántam meg,mert akkor megtudtam,hogy a betegem az ő fiuk. Hogy azóta ez barátság lenne,vagy csak doktor-paciens kapcsolat,a mai napig nem tudtam eldönteni. - Joon,mondtam,hogy figyelj oda a lábadra,mindig fáslizd be és masszírozd esténként,mert ha megerőlteted,csak rosszabb lesz. Felírtam neked egy kenőcsöt is. Használod?
- Persze! Még aznap kiváltottam a patikában.
- Nagyon szerencsés vagy,hogy így helyrejött a lábad és táncolni is tudsz.
- Tisztában vagyok vele. –húzogatta a száját .- Akkor eljössz a próbára?
- Amint lejárt a műszakom megyek.
- Köszi. –huppant le az ágyról. – Később találkozunk.
Joon távozása után még 3 órát kellett dolgoznom,de úgy elrepült,hogy észre sem vettem. Taxit fogtam a forgalmas Szöuli utcán és indultam a próbaterembe,ahol Joon már türelmetlenül várt rám,míg a fiúk bemelegítettek.
- Sziasztok. –intettem nekik,de meg sem álltam,csak egyenesen mentem Joon felé.
- Késtél! – mondta morcosan.
- Sajnálom,ide is kellett érnem.- Siessünk. –nyújtotta felém a lábát.
- Már mutattam,hogy ,hogyan kell befáslizni és rögzíteni,miért kellek én ehhez? Mir is meg tudná csinálni.
- Nem mindegy,hogy egy csinos nő vagy én kötözöm a lábát…- mosolygott pimaszul így Joon hozzávágta az egyik összetekert fáslit.
- Hej! Azzal dolgozom. Dobd vissza. – utasítottam Mir-t,aki felkapta a földről és lágyan lentről fölfelé felém dobta. Elkaptam. – Ne beszélj hülyeséget. –pirultam bele az előző szituációba.
- You’re so cute. – guggolt mellettem és vigyorgott rám.
- Szörnyű az angolod. – löktem rajta aprót és majdnem a fenekére csücsült,ha meg nem támasztja magát a karjával.
Mire betekertem Joon lábát,már teljesen elmúlt a pír az arcomról.
- Mára ennyi… - lihegtek kifáradtan.
Erre a kijelentésre felálltam a földről és a kijárat felé indultam.
- Már mész is? Azt hittem sörözünk egy kicsit. – viccelődött velem Seung Ho.
- Legyetek jók fiúk,késő van fáradt vagyok és megjegyezném nagyon jók voltatok.
- Mint mindig. – kacsintott Mir.
Integettünk egymásnak,majd kisétáltam az ajtón. A kora június nem volt hideg ,de én nagyon fáztam és nem éreztem jól magam.
- Hej! – kiabált utánam Joon. Lassan néztem hátra és értetlenül pislogtam fel rá,mikor utolért.
- Hazakísérlek!
- Ugyan nem kell… - de ő elindult és nekem nem volt más választásom,mint hogy követem őt.
- Jó hogy közel laksz.
- Ühüm. – mondtam életlen hangon.
- Valami baj van?
- Nem érzem jól magam. Nagyon fázom és fáj a fejem is.
- Felkísérlek. –mondta, mert már a háztömb előtt álltunk. Nem tiltakoztam,hogy elkísérjen,nem volt energiám hozzá. A lábaim alig akartak nekem engedelmeskedni és a liftben össze is rogytam ,de pillanatok alatt két erős kar tartott szorosan. Joon könnyedén felkapott ,izmos karjai vasmarokban tartottak. Ajkait a homlokomon éreztem.
- Nagyon magas lázad van. – megfagytam, a lázam 5 fokkal fentebb ment.
- Miért a száddal nézed meg?
- Mert mindkét kezem foglalt. – cipelt át a küszöbön és lerakott a kanapémra.
- Pihenj,hozok gyógyszert,azonnal itt leszek.
- Nem kell elmenned,a fiókomban találsz gyógyszert.
- A piros bugyi mellett?
- Hülye,most nincs erőm letolni és megverni…
- Nem is tudnál.
- Ne vegyél rá mérget. –mosolyogtam. Hozd azt a gyógyszert és ne nézz szét. - utaltam a kiteregetett ruháimra .
- Tessék. – tért vissza villámgyorsan egy pohár vízzel és a gyógyító bogyókkal.
- Mérd meg a lázad,megtaláltam a gyógyszerek mellett. - nyújtotta át a lázmérőt,ami 5 perc után sípolt és 38,5 fokot mutatott.
- Omo,ez nagyon magas… Pihenj. - takart be egy takaróval,mikor észrevette,hogy vacogom és a végén elnevettem magam.
- Most min nevetsz?
- Kicsit vicces,hogy a beteg ápolja az orvost,de menj nyugodtan haza,jól vagyok.
- Most én vagyok az orvos és haza fogok menni,ha elaludtál.
Nem kellett sokat várnom,hogy elnyomjon az álom,de mikor felébredtem Joon a kanapéra dőlve aludt,ugyanott ült,ahol akkor mikor elaludtam. Kézfeje elnyomta az arcát.
- Azt mondtad,hogy haza fogsz menni… - suttogtam az arcát fürkészve. Az óra már hajnali 5 órát mutatott.
- Felébredtél? – érkezett lentről a hang. Joon nem mozdult,csak a szemeivel nézett rám,miközben én a nedves törölközőt szorongattam a kezemben,amit valószínű ő rakott a homlokomra. – Jól vagy?
- Igen. Köszönöm hogy ápoltál. –emeltem fel a kezemben lévő nedves anyagot.
- Nagyon rosszul aludtál,még a nyálad is folyt,nem tudtam hazamenni. - rögtön a számhoz kaptam és azon gondolkodtam,hogy vajon tényleg folyt a nyálam,vagy csak húzza az agyam. Ahogy kuncogott az orra alatt sejtettem,hogy inkább utóbbi.
- Ideje indulnod,míg a lesi fotósok fel nem ébrednek.
- Tudják,hogy te csak az orvosom vagy,de igazad van,ideje mennem. –állt fel és az ajtó felé indult.
- Biztos jól vagy?
- Kitűnően, a doktor bácsi meggyógyított.
- Ahogy engem a doktor néni. Este látlak a vacsorán.- Vacsora?
- Apáméknál…
- Ohh teljesen kiment a fejemből.
- Programod van?
- Ami azt illeti lenne,de majd kicsit eltolom.
- Értem,akkor este találkozunk.–kacsintott rám és óriás mosoly kíséretében hagyta el otthonom.
Sokkal jobban voltam így bementem dolgozni. Épp az egyik kollégámmal beszéltem meg az esti program csúsztatását,nem haragudott,csak viccesen poénkodott velem. Ám mosolyom ,Joon savanyú arca fagyasztotta le,ahogy minket figyel. Furcsa volt…
- Egy perc és jövök. –mosolyogtam a kollégámra és Joon-hoz mentem.
- Nem érzed jól magad? Miért jöttél be? – léptem elé és Mir elé.
- Itt hagytam a receptet a rendelődben.
- Már azt hittem valami baj van,gyere be odaadom. – Intettem a kollégámnak,hogy hamarosan beszélünk és ő vidáman intett vissza.
- Te jól vagy? – érdeklődött.
- Nagyon jól érzem magam. Itt a kórházban nem szokatlan,hogy összeszed az ember pár bacit,hisz ez a hely a bacilusok melegágya.
- Értem. –bólogatott zsebre dugott kézzel. –Akkor mi megyünk is. - fordultak ki, a rendelőm ajtaján.
- Este találkozunk. Úgy is történt. Rohantam Joon-ék házához,ahol a szüleim már az asztalnál társalogtak vendéglátóinkkal. Természetesen késtem a munka miatt.
- Sajnálom,hogy késtem. - hajoltam meg lihegve.
- Semmi baj,már rég láttunk,örülünk,hogy el tudtál jönni. - Joon szülei imádtak engem,alapból kedves természetük van,de valahogy mindig különlegesnek éreztem magam a szemükben.
A vacsora isteni volt és sokat beszélgettünk munkáról,Joon-ról és tervekről is.
- Sajnálom,ha nem baj,én elmennék,mert van még egy találkozóm.
- Randevú? – Joon apukája vigyorogva nézett fel rám a soju-s pohár fölül.
- Ön mindig rátapint a lényegre. –nevettem. - Nem szeretném megvárakoztatni…
- Menj csak. - engedtek utamra.
- További szép napot,köszönöm a vendéglátást és remélem hamarosan újra találkozunk.
- Én is remélem. Joon kikísérnéd?
Meghajolva távoztam ,majd Joon-al csendben mentünk az ajtóig.
- Tényleg randid lesz? Bár nincs hozzá közöm.
- Nem tudom,hogy annak nevezhetem e,de szerintem igen.
- Érezd jól magad akkor.
- Köszi,igyekszem. Pihentesd a lábad. – ahogy kiléptem az ajtón éreztem Joon pillantását a hátamon és elfogott egy furcsa érzés,amikor hátranéztem az ajtó már csukva volt így folytattam utam.
- Niki! – kiabálta a becenevem.
-Eh? –meglepődve fordultam vissza. – Mi a baj? – néztem a térdein támaszkodó fiút aki alig kapott levegőt a futástól.
- Ne menj!
- Eh? – ismételtem meg.
- Ne menj!
- Hova ne menjek?
- Ne menj más férfihoz. - szorított erős karjaival magához. A szívem felgyorsult a gyomromban ezernyi táncot jártak a manók és nem értettem,hogy mi történik,hisz minden annyira váratlanul ért. Nem fogtam fel a szavait.
- Joon? – kérdeztem suttogva a vállaiba bújva.
- Ne haragudj,nem tudom elviselni,hogy randizni mész,tudom önző vagyok,de azt akarom,hogy más férfi ne legyen az életedben.
- Nem igazán tudom most ezt felfogni… Én azt hittem csak barátok vagyunk és még ebben sem voltam biztos.
- Én is így gondoltam,egy ideig, aztán rá kellett jönnöm,hogy ez több annál.
- Én nem tudom mit mondjak.
- Ha te nem érzel irántam semmit,akkor menj el.
A telefon varázsütésre megszólalt a zsebemben.
- Fel kell vennem. –mondtam,mert féltem,hogy a kórházból hívnak esetleges sürgős esethez.
- Halló? – a szemem nem vettem le a kétségbeesetten zavart Joon-ról. Soha nem láttam még ilyennek. Eszembe jutott a rengeteg emlék,amit kaptam tőle,ahogy ápolt az ágyamnál.
- Sajnálom,közbejött valami nagyon fontos dolog,nem tudok menni.
Joon,hírtelen kapott el,a telefonom a fűben landolt ,forró ajkai az enyémmel fonódtak össze. Azt hiszem akkor étettem meg azt,hogy amit hittem,hogy nem vagyunk barátok,az azért volt,mert annál sokkal többet jelentünk egymásnak. Akkor este Joon és én,kéz a kézben éjszakába nyúlóan sétáltunk a csillagos ég alatt,egyre jobban megismerve egymás felé táplált
érzéseinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése