Message (Lee Joon)

Kis történetem egy szép nyári napon kezdődött, mikor  az egyik kedvenc fiú bandám, az MBLAQ, kis hazámba érkezett.
Este volt már, de mégis a szálloda felé vezetett az utam, ahol a rajongók a kerítésen csüngtek és várták, hogy kedvencüket láthassák. Csak egy aláírást szerettem volna a hangjegyes takarómra, amin  még zongora billentyűk is voltak. Azt szorongatva fürkésztem az ablakot, ahol Mir kitörő mosollyal integetett nekünk. A rajongók nem sikítottak, nem ugráltak, vagy ájultak el, csupán lelkesen integettek és  beszélgettek a tagokról. Nem voltunk őrült saesengek, csupán szerettük volna őket közelebbről is látni. Egy fiú jött ki, de már csak a mondata végére értem oda.
- Addig is legyetek türelemmel. – mosolya vakító volt, korombeli lehetett, s mikor összeakadt a tekintetünk még jobban két oldalra húzta a száját. Az idő telt, egyre kevesebben lettünk, én pedig dalra fakadtam. A még ott maradt rajongókat a szálloda tulajdonosa szétzavarta, csak én maradtam egyedül, aki nem tágított. A hölgy végül is kedves volt, hisz nem kiabált rám, vagy zavart el durván, csak annyit mondott:
- Szerintem haza kellene menned.
- Csak egy aláírást szeretnék. Nem fogok galibát csinálni.
Végül egy szó nélkül bement mosolyogva, de a kaput nyitva hagyta nekem.
  A reggel egy asztal lábának támaszkodva talált rám. Nagyon korán volt. A fű harmatos volt és a nap lassan kibontakozott a magas épületek mögül. Az asztalra terítettem a takarómat és a billentyűkön kezdtem el játszadozni, egy dallamot dúdolva. Sosem volt lehetőségem megtanulni zongorázni, bár nagyon szerettem volna, így tudtam, hogy hamis hangokat nyomok a hamis billentyűkön. Nagyot sóhajtva hagytam abba a dúdolást, s mikor felemeltem a fejem a levegő beakadt a tüdőmbe és nem akart kijönni. Lee Joon állt az asztal szélénél tőlem alig egy méterre, egy üveg ásványvizet  tartott a kezében és engem figyelt. Úgy éreztem, hogy a szeméből szánalom és méreg sugárzik és mikor a palack tartalmát a takarómra öntötte, meg is bizonyosodtam róla.  Nem tudtam mit mondani, csak néztem az anyag sarkain lecsepegő vizet és megkérdeztem:
- Mérges vagy? –láthatóan meglepődött a kérdésen, főleg,hogy a saját nyelvén szóltam hozzá. Meghajoltam és nem tudtam miért kérek bocsánatot, de megtettem.
- Sajnálom. – hajoltam meg őszintén, de nem értettem, mit tettem. Talán, hogy egész végig arra vártam, hogy láthassam őket elég okot adott arra, hogy mérges legyen rám.
Felegyenesedtem az arcom szomorú volt, de Ő csak megkerülte az asztalt és megszólalt.
- Gyere közelebb! És tedd ide a kezed! –mondta és a hamis billentyűkre mutatott. Annyira gyerekesnek éreztem magam és az egész szituációt. Az arcom elvörösödött és habozni kezdtem.
- Gyere! –intett a fejével, s amint kinyújtottam a kezem, elkapta az ujjam és dúdolni kezdte a dallamot, amit az előbb én is. A kezem remegett a keze alatt, az összes vér az arcomba tódult és a szívem hangos dobogása elnyomta Joon hangját.
- Érted? – nézett rám.
- Ühm. –bólintottam nagyot, bár semmit nem hallottam, abból, amit mondott, csak az járt a fejemben, hogy soha nem fogok kezet mosni. Már épp kezdett volna hátrálni.
- Aláírod a takaróm? – dadogtam neki koreaiul, bár úgy éreztem, hogy nem volt teljesen helyes.
- Ezt? –kérdezett vissza, majd egy gyors firkantással aláírta. Ajkaim a fülemig értek. Gyorsan lefényképeztem a telefonommal, hogy örökké emlékezzek erre a napra, még akkor is, ha a takarón lévő aláírás fakulni kezdene. Zsebre vágtam a telefonom és mint az őrült, ki letépte láncait szaladtam a legjobb barátnőmhöz, aki ugyan nem volt fan, de mindig meghallgatta, ha rámtörtek az érzések.
Annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy  össze-vissza hadartam a barátnőmnek, aki valószínűleg nem értett semmit.
- Joon élőben sokkal helyesebb. –fújtam ki a levegőt, s kicsit próbáltam visszafogni magam.
- Értem már miért nem vetted fel a telefont…
- Telefon? Nem is csörgött! –tapogattam a farmer zsebem, de  mindhiába.
- Elhagytam a telefonom! –pattantam fel  idegesen.
- Hol?
- Nem tudom,de meg kell találnunk.
Végigfutottunk az úton, ahol jöttem, de nem találtuk meg sehol.
- Már biztos, hogy valaki felvette.
- Az nem lehet!
- Hol volt meg utoljára?
Kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy a szállodában volt utoljára nálam, így rohanni kezdtem.
- Asszonyom! –csaptam a pultra. - Nem talált egy rózsaszín  telefont?
- Ohh… Te lennél a tulajdonosa?
- Megtalálta? –ragyogtak fel a szemeim.
- Egy fiú adta ide és azt mondta, hogy a tulajdonosa biztos keresni fogja.
- Külföldi volt?
- Nem! Magyarul beszélt, de volt mellette egy külföldi fiú is.
- Értem. Köszönöm. –mondtam lehangolóan. Halvány remény csillant fel bennem, hogy talán Joon hozta vissza a telefonomat, de még magam is nevetségesnek találtam a gondolatot. Végül megnyugodtam és sikerült hazaérnem.
   Néhány nap múlva ugyanúgy hazaértem este, mint mindig is szoktam, s mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom üzenetet jelzett.
- Ki az ilyen későn? –kapcsoltam fel a  világítást és a telefonom kijelzőjét erősen fixíroztam. A szöveg koreaiul volt,egyetlen szerencsém az volt, hogy jobban ment az olvasás és az írás, mint a beszélgetés.
 
„ Ott most este van igaz? Itt már felkelt a nap.” 

Állt az üzenetben. Nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az, így kis habozás után visszaírtam.

„ Igen,este van!De ki vagy te?Ismerjük egymást?”

Hunyorogva néztem az ismeretlen külföldi számot, de nem tudtam, hogy ki az. Nagyot ugrottam, mikor a telefonom egy újabb üzenetet jelzett.

„ Pár napja találkoztunk ,egy kicsit ismerjük egymást. Nem akarsz jobban megismerni?”

- Miről beszél ez? Azt sem tudom, hogy kicsoda! – fintorogtam a mobilomra és pötyögni kezdtem.

„ Abban az esetben, ha küldesz egy képet magadról, hogy tudjam, kivel beszélek.”

Úgy gondoltam, hogy talán így rájövök, hol és mikor találkoztam vele és hogy egyáltalán kivel is beszélek. Nem sok idő kellett, kaptam egy képet, amin az MBLAQ volt és pár fiú.
- Kösz… Ez nagyon értelmes kép. Gondolom,nem az MBLAQ tagjával beszélek. - Csak nevettem az egészen és kértem tőle egy normális képet. Nemsokára meg is érkezett. Néztem a fiút a képen és hirtelen beugrott, hogy hol láttam. A szállodánál Ő volt az a fiú,aki kijött a rajongókhoz. A cuki mosolyú srác.

„ A nevem Kim Seung Hwan és én találtam meg a telefonodat.”

Észre sem vettem, hogy a fél éjszakát átbeszélgettük, majd napi rendszerességgel üzentünk egymásnak hét hónapon keresztül. Küldtem én is képet magamról és sokat kérdeztem az MBLAQ-ról, hisz ott volt a közelükben és nagyon jó barátok lettünk a több mint fél év alatt. Az egyik nap épp hazaértem és a postám között kezdtem el kutatni. Külföldről kaptam egy levelet, amit felbontva, egy repülőjeggyel találtam szemben magam. SeungHwan épp akkor írt nekem üzenetet:

„ Ha küldök neked repülőjegyet meglátogatsz?”

Olyan érzésem volt, mintha kukkolnának, hisz pont akkor írt, mikor kibontottam a levelet, így gyanúsan körbenéztem, de aztán megráztam a fejem és visszaírtam.

„ Igen! Most kaptam meg.”

Mikor leszálltam a szöuli reptéren, egy álmom vált valóra, hisz abban az országban lehettem, ahová mindig is vágytam és a barátomat is szerettem volna megismerni közelebbről. Az elmúlt fél évben rengeteget tanultam a nyelvet, így könyebben mozogtam a repülőtéren. Tekintetemmel SeungHwan-t kerestem és hamarosan meg is találtam. Odafutott hozzám, bár az üdvözlés nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Ugyan mosolygott rám és udvariasan cipelte a holmim, de idegennek éreztem a szituációt.
- Hamarosan jövök! –nyitotta nekem ki a kocsi ajtaját és rám is csukta, meg se várta, hogy reagáljak. Alig két perc múlva jött egy üzenetem.

„ Sajnálom,hogy egyedül hagytalak, de ha meglátod az igazi arcom, akkor nagyon meg fogsz lepődni és nem akarom, hogy azt hidd végig hazudtam neked, mégha ez is az igazság .”

- Most meg miről beszél? – nem tudtam válaszolni, csak tartottam a kezemben a telefonom és néztem az üzenetet hosszú perceken keresztül. Hirtelen nyitódott a vezető ülés felőli ajtó és beült mellém valaki, sapkában, maszkban és szemüvegben.
- Ne ijedj meg! – vette le az álcáját.
- A francba! – tapasztottam a kezem a számra.- Lee Joon? – pislogtam nagyokat.
- Mondtam, hogy meg fogsz lepődni.
Tátogni kezdtem és ide-oda mocorogtam. Elvesztettem a józan gondolkodásom, mert nem hittem a szememnek.
- Hol van SeungHwan?
- Én vagyok SeungHwan! – mondta a kormányt fürkészve.
- Nem… Te Lee Joon vagy, az MBLAQ tagja! – magyaráztam neki, mintha ő nem tudná.
- Úgyse fogod nekem elhinni. – elővette a telefonját és tárcsázni kezdett, a füléhez vette a telefont és rögtön megszólalt az enyém. A fejével intett, hogy vegyem fel. Óvatosan emeltem a  fülemhez  és halkan szóltam bele.
- Halló?
- Mostmár hiszel nekem?
- OH MY GOD! –ejtettem az ölembe a készüléket. – Ne mond nekem, hogy veled beszélgettem hét hónapon keresztül, hogy te küldted nekem a repülőjegyet és neked mondtam el a titkaimat?
- Azt, hogy rajongsz értem? Az nyílt titok volt már akkor is, mikor a gyerekes takaróddal vártál ránk.
- Szemét vagy! Hogy tehetted ezt velem? Annyira szégyenlem magam!
- Azt hittem kicsit örülni fogsz annak, hogy velem kötöttél barátságot. – húzta félre a száját, de belőlem minden udvariasság távozott, akkor és ott.
- A francokat. –csattantam ki, amin nem kicsit lepődött meg. – Mégis szerinted hogy érzem magam? Azt sem tudom mit kellene mondanom, vagy mit tehetnék, vagy hogy ez egy álom, vagy a valóság. –A torkom elszorult és a szemem megtelt könnyel.
- Nehogy sírni kezdj! – ijedt meg.
-Annyira mérges vagyok és boldog is, hogy mindjárt bőgök, csak még nem döntöttem el,hogy melyik miatt.
Hirtelen nevetni kezdett, majd az apró kuncogásból nagy nevetésben tört ki. Akkor nem gondoltam, hogy a hazámba csak a személyes holmimért térek vissza, hogy a barátságból több is kialakul és hogy örökre magával sodor ez a csodálatos ország, Korea.