Yellow Dress ( Lee Ki Kwang -BEAST)

Fáradt vagyok, lefekszem a kanapéra, kinyitok egy könyvet és olvasni kezdem, újraélem a múltat.

A hajnalom nem épp úgy alakult, ahogy szokott. Az első munkahelyi italozáson vagyok túl. Épp hogy befejeztem az egyetemet, beledobtak a mély vízbe. Az első sikeremet ünnepeltük. Rendezvény szervezőként, sikeresen lebonyolítottam egy nagyszabású jelmezbált egy klubban. Nem volt jó ötlet ugyanott ünnepelni én mondom…
Semmire nem emlékszem, csak, hogy összefutottam azzal a szoknyapecér Dong Woon-al, de hogy azután mi is történt, teljes homály fedi.

A hajamat már nincs időm oldalra tűzni, így sehogy sem állnak rakoncátlan, szőkés tincseim. Úgy döntök, hagyom az egészet a fenébe. A lift hívógombjára tapadok és idegesen toporzékolok, mert csigalassúsággal ér fel a kilencedik emeletre. A lift csilingel és kettényílik az ajtó. Megtorpanok. Szemöldökömet felhúzva bámulok a szerkezetbe, ahol Dong Woon a falnak támaszkodik. Haja lazán széttúrt és rúzsfoltról árulkodik az arca. Atya ég!
- Szia! Hát újra találkozunk. Csodás reggel. – mondja, mikor belépek a lift ajtaján kecses mozdulatokkal és a hátamat mutatom személyének.
- Volt már szebb is… - jegyzem meg halkan és a piros számokat néztem a kijelzőn, amik, a szinteket jelezik. – Te most jössz vagy mész? – pillantok végig tegnapi öltözékén.
- Azt hiszem, jövök…  Még azelőtt hívtad a liftet, mielőtt benyomtam volna a számot. Ráéreztem, hogy te vagy az.
- Mégis honnan? – hangom közömbös.
- Te mondtad az este, hogy reggel korán indulsz. De le a kalappal előtted Yoon Ji, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni.
- Milyen? – a hangom kicsit megemelkedik és pánikba esem, mert nem emlékszem a tegnap estére.
- Kár, hogy nem velem csináltad. – mosolya pajzán és szenvedéllyel teli.
- Mi van? – sipítok kissé. – Dong Woon, inkább töröld meg a szád, a vörös rúzs nem áll neked jól.  – intek ujjammal az arca felé, majd kattanva megáll a lift és én diplomatikusan kilépek rajta. Megvárom, míg becsukódik és rohanok is tovább, mint egy őrült. A peches reggel igazából még csak most kezdődik:
 A cipőm sarka beleakad a padlón lévő vízelvezető rendszer egyik résébe.
Mivel szaladtam a cipőm két méterrel mögöttem maradt, s úgy bicegek vissza érte. Küzdök a cipőmet fogva tartó rendszerrel, de tudom, ha túl erősen próbálom, vagy letörik a sarka, vagy sérülni fog, amit nem szeretnék, hisz egy kedvenc darabomról van szó. Szűk szoknyám a fenekem alá tűröm, letérdepelek és próbálom teljes nyugalomban kihalászni a cipőmet. 
Nem megy…
- Most mégis mi a fenét csináljak? Átkozott cipő! – hisztizek a földszint kellős közepén.
- Bal lábbal keltél fel? – szól felettem egy vidám hang, utalva a bal lábamról megszökött cipőre. A sírás szélén állok, hisz újoncként késni, nem vet rám jó fényt, így segítségért kiáltott arccal nézek fel a fiúra.
- KiKwang? Mit keresel itt? Hazajöttél? – jövök rá ki is áll felettem.  Dong Woon-al ellentétben, Ő mindig kedves volt hozzám és mindig levesz a lábamról a mosolyával.  Jó, tudom jól, hogy Dong Woon is kedves fiú, csak valahogy mindig tartok attól, hogy egyszer csapdába esek lehengerlő temperamentuma miatt, hisz nőből vagyok én is. Már ki adná meg magát a szomszédnak, aki gyerekkori barátja? Ugyan! Pletykák alapja lennék... Tudom, rossz kifogás és nem is tudok rá jobbat, egyszerűen csak nem akarok velük közelebbi kapcsolatba kerülni, mint barátság. Elég sérült a szívem már így is. Érdekes egy barátság a miénk, az biztos. Már a közép suliban is az volt és most sem javul a helyzet. Mindig piszkáljuk egymást.
- Szia Yoon Ji. Jól aludtál? Tegnap érkeztem egyébként…
- Fogjuk rá. Nem emlékszem semmire, tegnap becsíptem. És te?
- Oh. – rándul meg az arca kissé és komolyan bólogat, majd újra széles mosolyra húzza a száját, ahogy az arcomat fürkészi. – Sose volt ilyen jó éjszakám… - mondja, majd lenyúl a cipőmért és egy egyszerű mozdulattal kihúzza. Semmi baja nem esett én meg szárnyalok a boldogságtól. Gyorsan felpattanok és bele is ugrom.
- Omo! Mivel háláljam meg?
- Hmm… - gondolkodik el kívánságán. – Tölts velem egy estét.
- Vacsizzunk? – kérdezek vissza – Rendben! Este hívj fel. – indulok el, mikor eszembe jut, hogy nem tudja a számom. – Oh, nem tudod a számom. – lépek vissza, majd kutatni kezdek a táskámban egy tollért. Ami meg is van, de papír az nincs. Sietve feltűröm az ingjének jobb ujját és felfirkálom az alkarjára a számokat. – Bocs, papírhiányában csak ez jutott eszembe.
Meglepetten bámul rám, majd halk rázkódó nevetésbe kezd. – Sietnem kell. Tényleg bocs. – futok tovább, mikor megállít a hangja.
- Igazság szerint tudom a számod. – kiállt utánam.
- Igen? Mikor adtam meg? – tétovázik a kezem a kilincsen, mert már nagyon sietnék, s meg is szólal a mobilom.
- Tegnap… - hallom a választ, de időm már nincs reagálni, mert kilépek az ajtón nagyot intve.
- Nae, Nae, Nae! Azonnal ott vagyok! – helyeslek a telefonba, míg elhaladok egy nagy fekete busz mögött és leintek egy taxit, hogy hamarabb be tudjak érni a vállalathoz. 

Az asztalom telítve van papírral mikor beérek, óriási sóhaj szakad ki a torkomon, majd ledobom a táskám a székre.
- Miss Song! Fél óra múlva kezdődik a megbeszélése a Cube Entertainment-el.
- Nem úgy volt, hogy az igazgató intézi ezt? – kérdezek vissza a hajamba túrva.
- Igen, de Mr. Lee kérése, hogy legyen jelen. Úgy tudom tegnap este megbeszélték. 

A fene egye meg a tegnap estét. Nem emlékszem semmire…

- Értem, ott leszek a tárgyalóban, azonnal. – intek felé, hogy elmehet. Egy több generációs cég részleg vezetője vagyok, csak a semmiből, mert jó iskolát végeztem és a szüleimnek van egy kis befolyásuk, mint fő befektetők. Igen, én is úgy gondolom, hogy ez nem fair a többiekre nézve, de nekem is el kell indulni a karrierem érdekében. Piszok egy világ van, én tudom...
Lustán ballagok le a vörös kárpitba bújtatott lépcsőfokokon, s közben a cipőmet bámulom, s eszembe jut Ki Kwang.
- Milyen édes. – motyogom, majd hirtelen megállok és hitetlenkedve rázom a fejem. – Te nem vagy normális Yoon Ji. – lépek le még egy utolsó fokot és indulok is a tárgyalóba.
Ahogy belépek, tapasztalom, hogy az ovális asztalnál már elfoglalták a helyüket az emberek. Az asztalfőnél az igazgató, mellette egy számomra ismeretlen szemüveges fickó, szürke öltönybe és ugyancsak másik két férfi, akiket viszont elég jól ismertem. Dong Woon és Ki Kwang az. Sunyin leülök az utolsó székre és hallgatom, hogy miről beszélgetnek. Csupa formalitás és elképzelés. Neon táblák és nagy táncparkett. 

Megoldható – bólogatok jegyzetelve, de megüti egy mondat a fülem.

- A fiúk biztos fáradtak, úgy hallottam, tegnap éjjel jól szórakoztak a lányokkal. KiKwang, bemutathattad volna nekem azt a szőke lányt, úgy láttam, nagyon csinos volt főleg abban a szűk sárga ruhában...
- Ah…- jön zavarba – Legközelebb igazgató…

Szőke? Csinos? Sárga ruha? Tegnap éjjel?  OMO!

 

Az emlékeim hirtelen térnek vissza, de csak részlegesen.  Szenvedélyes tánc, majd csók, ital és újabb csók és az otthonom, ahol Ki Kwang-al vagyok.

Jaaaj! Neee! Én vagyok az! Én vagyok az, aki kavart tegnap Ki Kwang-al. Szent tehén… 

Az arcom vörösen lángol, próbálom leplezni a jegyzetfüzetemmel. Az asztal alá süllyedek kissé és nem akarok felnézni, az Istenért sem.
- Miss Song? – szólítanak, mire nagyot ugrok.
- Igen?  - kihúzom magam, mint egy katona.
- Jegyzetelt? – von kérdőre.
- Hát persze igazgató. – mutatom felé a hüvelykujjam lazán. Idegesen összeakad a tekintetem Ki Kwang-al és idiótán vigyorgok rá, mint a vad alma, miközben a körmömmel mély árkot kaparok a papírba kínomban. Felállunk és kezet fognak, majd rajtam a sor, hogy udvariasan elköszönjek a megrendelőinktől. Kézfogás helyett, csak az ajtó mellé állok és várom, hogy távozzanak.
- További szép napot. – köszönök el. Dong Woon vigyorog rám, én meg ütni szeretnék. Fogaimat csikorgatom, ahogy elhaladnak mellettem és mikor becsukódik, az ajtó megtámaszkodom a falban, nehogy összeessek.
- Mi? Mi a fenét tettem tegnap Ki Kwang-al? – bevillan a csókunk és hogy nálam volt fent. – Mit csináltam egy fiatalabb sráccal a lakásomon? – fejemet ütöm, mert sehogy nem akarnak tovább jönni az emlékek. Már kezd fájni. Leülök az asztalhoz, majd a hajamat túrom morcosan, miközben bosszús hangokat adok ki magamból. – OMO! – visítok. – Mit tettem? S még attól tartottam, hogy ez Dong Woon-al fog megtörténni. Ahhh…- fújom ki a levegőt és kicsit megnyugszom. – Ki Kwang mindig veszélyesebb volt rámnézve. Annyira olcsónak érzem magam. – sírni szeretnék, de nem tehetem meg.
- Miss Song? – nyit be a titkárnőm az ajtón, s én minden igyekezetemmel próbálom a hajam visszarakni az eredeti formájába, de feleslegesek a próbálkozásaim, mert beosztottam, teljesen hülyének néz.
- Azonnal megyek. – állok fel és végigsimítok a szoknyámon, hogy minden ráncot eltűntessek, majd ismét a hajamba túrok és a cipőm kopogása jelzi, hogy elindultam a kijárat felé.

A telefonnal járkálok a kezemben fel-alá a lakásban. Várom, hogy megszólaljon.
- Ki Kwang? – kapom a fülemhez a készüléket, mikor az még csak egyet rezzen.
- Nem szívem, anya vagyok. Nem mondtad, hogy van barátod. Az a Ki Kwang, akit én is ismerek?

Gratulálok Yoon Ji. Ügyes vagy! Most meséld el anyádnak, hogy mi történt, mikor te sem tudod. 

- Nem anya, nincs barátom, de hívást várok, leteszem. – hadarom el gyorsan és kinyomom a telefont, hogy megszabaduljak a következő ötven kérdéstől. Leülök a kanapéra és elmélázok. Eszembejut a mosolya és erős karjai. Teljesen megbódít a gondolat. Elmerülök, a képzeletemben miközben a mennyezetet bámulom fátyolos tekintettel. Csengést hallok.
- Igen? – emelem a fülemhez a telefont, de nem szól bele senki. – Igen? – újra hallom a csengést, s rájövök, hogy a kapucsengő az. Ledobom a mobilt mérgesen és az ajtó irányába indulok.
- Aigoo, hogy tudtam így elbambulni? – motyogom a telefont bámulva. Kirántom az ajtót, de még mindig hátrafelé figyelek, hátha megszólal a készülék.
- Szia Yoon Ji! – szólít az ismerős hang. A számat eltátatom, és csak tátogom Ki Kwang-ot látva. A mosolya beragyogja a szobát és a szívemet is. Megrázom a fejem.

Mi történik velem? 

- Öhm… - kezdek bele – Mi szél hozott?  - pislogok és elejtek egy ideges fél mosolyt.
- Azt mondtad, hogy ma este találkozunk. Bemehetek? – kérdésénél előhúz egy üveg pezsgőt a háta mögül.  Váratlanul ér a jelenléte, zavarba jövök.
- Pe-Persze. –dadogom.
Bemegyünk, én előveszek két pezsgős poharat és a pultra teszem. Ő felbontja a pezsgőt, ami épp, hogy pukkan, de azért én összerezzenek.
- Ünnepelünk valamit?
- Nem. –rázza a fejét és belekortyol az italba. - Csak iszunk. Úgy gondolom, hogy valamit elfelejtettél.

Most mit tegyek? Valljam be, hogy emlékszem a felére vagy tettessem, hogy nem történt semmi és nem is tudok semmiről? 

- Az igazság az, hogy nem sokmindenre emlékszem… - vigyorgok a pohár felett zavartan. – Csináltam valami rosszat? – nézek fel rá sejtelmesen, de csak nevet és nevet. – Mi olyan vicces? Mi ugye nem… - kezdem elveszíteni az önuralmam.
- Nyugi van Yoon Ji. Sose tennék veled semmi rosszat. Ne gondold túl a dolgokat. Elég vicces, ahogy dolgokat feltételezel.  Azért történt pár dolog…

- Ne szívass Ki Kwang, csak mond el, hogy mi. – lettem dühös.
- Inkább megmutatom. – Hirtelen áthajol a pulton, a jobb kezét a tarkómra teszi, és magához húzva megcsókol. A tüdőmbe akad a levegő, meglepetten meredek lecsukott pilláira. Egyre szebbnek látom és édesebbnek érzem az ajkait. Behunyom a szemem, majd ismét kipattan és eltolom magamtól.
- Ki Kwang! – kapok a számhoz és meredten nézek rá, de csak elmosolyodik.
- Te kérted, hogy mondjam meg mi történt kettőnk között.
- Igen, de nem azt mondtam, hogy mutasd meg.
- Így hatásosabb volt… - nevet fel diadalittasan és belekortyol az italába ismét.
- Lee Ki Kwang! Te egy ilyen ember vagy?
- Félreérted. Soha nem kezdtem volna ki veled, ha te nem dobod fel a labdát. – értetlenül pislogok.
- Mégis mit tettem? – háborodom fel.
- Az előbb megmutattam meg. De ne aggódj, tisztességesen akarom elnyerni a szíved, ezért vagyok most itt.

Tisztességesen elnyerni a szívem?

 

Nem tudok mit válaszolni, csak nézem tökéletes arcát és ártatlan arckifejezését.
- Kisfiú vagy hozzám. – válaszolom végül, mire hangosan felnevet. – Ne nevess! – utasítom, de semmi haszna. Nevetése betölti a konyhámat és még a nappalimat is. Zavarban érzem magam és megsértődöm.
- Ne pukkadj Yoon Ji. Már nem a tíz évvel ezelőtti kisfiú vagyok, akivel néha összefutottál a suliban. Ezt te is tudod.
- Utáltam, mikor Noonának hívtál mindenki előtt. Mintha annyira ismertük volna egymást, pedig én csak Dong Woon-t ismertem, aki ismert téged.
- Mindig tereled a lényeget. Igaz, hogy Dong Woon által ismertelek meg, de te voltál az első szerelmem. Nem említettem neked régen? Tudod, hogy az első csókunk is közösen csattant el.
- Nee! – emelem fel a kezem az arcom elé, teljes pírben. – Ne emlékeztess, rá könyörgöm. Tizenöt éves voltam és túl akartam esni rajta. Miért hozod fel a múltat?
- Gondoltam emlékeztetlek. – mosolyog rám. – Felnőttem és be is bizonyítom neked. – mosolya továbbra is vakítóbb volt, mint egy 100 wattos villanykörte. 

A munka sikeresen zajlik minden nap és elérkeztünk a nagy naphoz, mikor lezárul a Cube Entertainment által kért koncert megszervezése is. Ki Kwang minden nap hív, ajándékokkal halmoz el és sok időt tölt velem, már amikor megteheti.
Épp a világításért felelőssel vitatkoztam, hogy nem jó helyre tette a kivetítőt és emellett szorgosan intézkedem a headsetem segítségével. A koncertig két óra van, a fiúk megérkeznek, hogy megnézzék a helyszínt és próbáljanak egyet. Összeakad Ki Kwang-al a tekintetem. Ma reggel virágot küldött nekem. Úgy gondolom, ráér később is megköszönnöm neki, így nem sietek. Túl sokat foglalkozom vele az elmúlt napban. Fura érzések kavarognak bennem és egyre csak erősödnek. Sokszor eszembejut a mosolya és folyamatosan vele álmodok, s nem mellékesen hiányzik is.
- Na, mi van csibe? – lép mellém Dong Woon. Tudom, hogy mindenről tud, ami köztem és Ki Kwang között történt vagy történik és ezért utáltam a helyzetet. – Még most sem haladsz a korral?
- Mire érted? – húzom fel a szemöldököm, de nagyon is jól tudom, hogy a helyzetünkre érti.
- Ki Kwang már nem gyerek, te meg egy banya vagy. – már épp kezdem magamnak kikérni a megszólítást, de folytatja. – Igazság szerint a szüleid azt mondták nekem, hogy szeretnék, ha én nyerném el a szíved, de tudjuk, hogy nem akarom még magam lekötni. – nevet, majd mondja tovább – Nekem soha nem sikerült hozzád közel kerülnöm és meg szerettetni magam, s annak ellenére, hogy tudom értek csalódások, már azt hittem leszbikus vagy, de mostmár tudom, hogy nem. – Nem tudok mit tenni, csak nevetek vele és rázom a fejem, hihetetlenül őszinte mondatán. – Ettől függetlenül mindig vigyázni fogok rád. – mosolyog rám sejtelmesen, s annyira meghatódom, hogy magamhoz ölelem. A távolból Ki Kwang figyel minket, észreveszem, így gyorsan elengedem barátom.  Elpirulva paskolom meg Dong Woon vállát és elsietek a dolgomra. 

A koncert élőben megy. Az utolsó dal szól. Ki Kwang hangja csodálatos, teljesen kimerült, de a szenvedélye nem hagyott alább a színpadon. Hirtelen szakítja szét hófehér ingjét, ami kettényílik a felsőtestén.
- OMO! – nézek rajta végig. – Tényleg sokat változott. Már tényleg nem kisfiú, hanem egy érett férfi. Nem tudom levenni a szemem az izmairól és elfog egy furcsa, nehéz érzés. Bár nem mosolyog, de nekem azok a mosolygós telt ajkak jutnak az eszembe. 

Vajon tényleg közel engedtem magamhoz és megszerettem? 

Csak bámulom, ahogy mosolyog a közönségre, majd rám néz és a mosoly legapróbb szikrája is eltűnik a szeméből. Nem értem miért változott meg hirtelen. Simán elmegy mellettem egy fehér törölközővel a kezében. Egy pillanatra néz csak rám, majd eltűnik az öltöző ajtaja mögött.
- Mit tegyek? Miért haragszik? – A gondolat, hogy valamivel megbántottam elviselhetetlenebb volt, mint rájönni, hogy tényleg szerelmes vagyok belé. Belegondoltam, hogy mit kezdenék, ha eltűnne az életemből.
- Ne! Nem hagyhat el. – rohanok az öltöző felé, majd benyitok. A fiúk ijedten néznek rám, de én csak Ki Kwangot látom. – Beszélhetnénk?
- Yoon Ji! Nem ronthatsz be így a férfi öltözőbe! Menjünk. – megfogja a könyökömet és kivezet az épület hátsó kijárata elé. – Most mondhatod. – Hangja dühös és sértett.
- Először is köszönöm a virágokat.
- Nincs mit. – mondja egyhangúan.
- Mivel bántottalak meg? – nem reagál, nem néz rám, csak a nyelve játszik az ajkain. – Elmondanád, hogy mi ez a hirtelen változás? Mit tettem? – kelek ki magamból.
- Szerinted hogy esik, hogy más pasikat ölelgetsz a szemem láttára? Mégcsak nem is titkolod a kapcsolatod Dong Woon-al, azt hiszed, hogy játszhatsz velem? Azt hiszed, hogy ha sokáig kéreted magad, majd örökké várok rád? Szeretlek, de annyira nem vagyok hülye, hogy feladjak mindent.
- Mi? – suttogom.

Mit mondott? Tényleg azt mondta, hogy szeret? 

- Ki Kwang, félreérted… – hangom lány és elhalt. - Nekem nincs senkivel sem kapcsolatom rajtad kívül és nem is akarok mást.
- Hagyjuk már, akkor miért ölelgeted Dong Woon-t? – arca eltorzul és rácsap a kilincsre azzal a szándékkal, hogy otthagy engem.
- Azért, mert a barátom és mindig csak a barátom marad, ahogy azt nemrég megbeszéltük. Tudja, hogy kit szeretek. – Ordítom, mire megtorpan és visszanéz. – Elloptad a szívem, úgy, hogy nem is tudtam róla, még akkor este, mikor a sárga ruhámban, nem tudtam magam türtőztetni. Sajnálom, ha megbántottalak. – mondom szomorúan, de egy pillanat alatt felém indul és szorosan átölel.
- Tényleg?
- Ühm. – próbálok bólintani, s a nyakának hajlatába fúrom az arcom. Édes illata van, annak ellenére, hogy több mint két órát táncolt a színpadon. Szeretem ezt az illatot. Szeretem őt és boldog vagyok, hogy a karjában tart.

Mosolyogva zárom vissza a könyvet, még nem értem a végére. A kanapén ülök, mikor benyitnak a szobába.
- Drágám, hoztam haza mandu-t , mivel tudom, hogy szeretitek. – lép oda és ad egy puszit a homlokomra, majd nagy pocakomat simítja végig és arra is ad egy puszit. – Te is szereted So Yeon ugye? – beszél a szívem alatt hordott kislányunknak.

Sose gondoltam, hogy ilyen könnyen szerethetek, de az élet olyan váratlan, így sose tudjuk, mit hoz a holnap. A könyvnek még nincs vége, csupán egy fejezet az életünkből. Még most írjuk a következő részeket, amik garantáltan az életünk boldogság kockáit tartalmazzák majd. Ha néha fáj is az élet, sose feledd, egy nap a szíved nyugalomra lel…
Köszönöm neked Lee Ki Kwang!

- VÉGE -

Message (Lee Joon)

Kis történetem egy szép nyári napon kezdődött, mikor  az egyik kedvenc fiú bandám, az MBLAQ, kis hazámba érkezett.
Este volt már, de mégis a szálloda felé vezetett az utam, ahol a rajongók a kerítésen csüngtek és várták, hogy kedvencüket láthassák. Csak egy aláírást szerettem volna a hangjegyes takarómra, amin  még zongora billentyűk is voltak. Azt szorongatva fürkésztem az ablakot, ahol Mir kitörő mosollyal integetett nekünk. A rajongók nem sikítottak, nem ugráltak, vagy ájultak el, csupán lelkesen integettek és  beszélgettek a tagokról. Nem voltunk őrült saesengek, csupán szerettük volna őket közelebbről is látni. Egy fiú jött ki, de már csak a mondata végére értem oda.
- Addig is legyetek türelemmel. – mosolya vakító volt, korombeli lehetett, s mikor összeakadt a tekintetünk még jobban két oldalra húzta a száját. Az idő telt, egyre kevesebben lettünk, én pedig dalra fakadtam. A még ott maradt rajongókat a szálloda tulajdonosa szétzavarta, csak én maradtam egyedül, aki nem tágított. A hölgy végül is kedves volt, hisz nem kiabált rám, vagy zavart el durván, csak annyit mondott:
- Szerintem haza kellene menned.
- Csak egy aláírást szeretnék. Nem fogok galibát csinálni.
Végül egy szó nélkül bement mosolyogva, de a kaput nyitva hagyta nekem.
  A reggel egy asztal lábának támaszkodva talált rám. Nagyon korán volt. A fű harmatos volt és a nap lassan kibontakozott a magas épületek mögül. Az asztalra terítettem a takarómat és a billentyűkön kezdtem el játszadozni, egy dallamot dúdolva. Sosem volt lehetőségem megtanulni zongorázni, bár nagyon szerettem volna, így tudtam, hogy hamis hangokat nyomok a hamis billentyűkön. Nagyot sóhajtva hagytam abba a dúdolást, s mikor felemeltem a fejem a levegő beakadt a tüdőmbe és nem akart kijönni. Lee Joon állt az asztal szélénél tőlem alig egy méterre, egy üveg ásványvizet  tartott a kezében és engem figyelt. Úgy éreztem, hogy a szeméből szánalom és méreg sugárzik és mikor a palack tartalmát a takarómra öntötte, meg is bizonyosodtam róla.  Nem tudtam mit mondani, csak néztem az anyag sarkain lecsepegő vizet és megkérdeztem:
- Mérges vagy? –láthatóan meglepődött a kérdésen, főleg,hogy a saját nyelvén szóltam hozzá. Meghajoltam és nem tudtam miért kérek bocsánatot, de megtettem.
- Sajnálom. – hajoltam meg őszintén, de nem értettem, mit tettem. Talán, hogy egész végig arra vártam, hogy láthassam őket elég okot adott arra, hogy mérges legyen rám.
Felegyenesedtem az arcom szomorú volt, de Ő csak megkerülte az asztalt és megszólalt.
- Gyere közelebb! És tedd ide a kezed! –mondta és a hamis billentyűkre mutatott. Annyira gyerekesnek éreztem magam és az egész szituációt. Az arcom elvörösödött és habozni kezdtem.
- Gyere! –intett a fejével, s amint kinyújtottam a kezem, elkapta az ujjam és dúdolni kezdte a dallamot, amit az előbb én is. A kezem remegett a keze alatt, az összes vér az arcomba tódult és a szívem hangos dobogása elnyomta Joon hangját.
- Érted? – nézett rám.
- Ühm. –bólintottam nagyot, bár semmit nem hallottam, abból, amit mondott, csak az járt a fejemben, hogy soha nem fogok kezet mosni. Már épp kezdett volna hátrálni.
- Aláírod a takaróm? – dadogtam neki koreaiul, bár úgy éreztem, hogy nem volt teljesen helyes.
- Ezt? –kérdezett vissza, majd egy gyors firkantással aláírta. Ajkaim a fülemig értek. Gyorsan lefényképeztem a telefonommal, hogy örökké emlékezzek erre a napra, még akkor is, ha a takarón lévő aláírás fakulni kezdene. Zsebre vágtam a telefonom és mint az őrült, ki letépte láncait szaladtam a legjobb barátnőmhöz, aki ugyan nem volt fan, de mindig meghallgatta, ha rámtörtek az érzések.
Annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy  össze-vissza hadartam a barátnőmnek, aki valószínűleg nem értett semmit.
- Joon élőben sokkal helyesebb. –fújtam ki a levegőt, s kicsit próbáltam visszafogni magam.
- Értem már miért nem vetted fel a telefont…
- Telefon? Nem is csörgött! –tapogattam a farmer zsebem, de  mindhiába.
- Elhagytam a telefonom! –pattantam fel  idegesen.
- Hol?
- Nem tudom,de meg kell találnunk.
Végigfutottunk az úton, ahol jöttem, de nem találtuk meg sehol.
- Már biztos, hogy valaki felvette.
- Az nem lehet!
- Hol volt meg utoljára?
Kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy a szállodában volt utoljára nálam, így rohanni kezdtem.
- Asszonyom! –csaptam a pultra. - Nem talált egy rózsaszín  telefont?
- Ohh… Te lennél a tulajdonosa?
- Megtalálta? –ragyogtak fel a szemeim.
- Egy fiú adta ide és azt mondta, hogy a tulajdonosa biztos keresni fogja.
- Külföldi volt?
- Nem! Magyarul beszélt, de volt mellette egy külföldi fiú is.
- Értem. Köszönöm. –mondtam lehangolóan. Halvány remény csillant fel bennem, hogy talán Joon hozta vissza a telefonomat, de még magam is nevetségesnek találtam a gondolatot. Végül megnyugodtam és sikerült hazaérnem.
   Néhány nap múlva ugyanúgy hazaértem este, mint mindig is szoktam, s mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom üzenetet jelzett.
- Ki az ilyen későn? –kapcsoltam fel a  világítást és a telefonom kijelzőjét erősen fixíroztam. A szöveg koreaiul volt,egyetlen szerencsém az volt, hogy jobban ment az olvasás és az írás, mint a beszélgetés.
 
„ Ott most este van igaz? Itt már felkelt a nap.” 

Állt az üzenetben. Nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az, így kis habozás után visszaírtam.

„ Igen,este van!De ki vagy te?Ismerjük egymást?”

Hunyorogva néztem az ismeretlen külföldi számot, de nem tudtam, hogy ki az. Nagyot ugrottam, mikor a telefonom egy újabb üzenetet jelzett.

„ Pár napja találkoztunk ,egy kicsit ismerjük egymást. Nem akarsz jobban megismerni?”

- Miről beszél ez? Azt sem tudom, hogy kicsoda! – fintorogtam a mobilomra és pötyögni kezdtem.

„ Abban az esetben, ha küldesz egy képet magadról, hogy tudjam, kivel beszélek.”

Úgy gondoltam, hogy talán így rájövök, hol és mikor találkoztam vele és hogy egyáltalán kivel is beszélek. Nem sok idő kellett, kaptam egy képet, amin az MBLAQ volt és pár fiú.
- Kösz… Ez nagyon értelmes kép. Gondolom,nem az MBLAQ tagjával beszélek. - Csak nevettem az egészen és kértem tőle egy normális képet. Nemsokára meg is érkezett. Néztem a fiút a képen és hirtelen beugrott, hogy hol láttam. A szállodánál Ő volt az a fiú,aki kijött a rajongókhoz. A cuki mosolyú srác.

„ A nevem Kim Seung Hwan és én találtam meg a telefonodat.”

Észre sem vettem, hogy a fél éjszakát átbeszélgettük, majd napi rendszerességgel üzentünk egymásnak hét hónapon keresztül. Küldtem én is képet magamról és sokat kérdeztem az MBLAQ-ról, hisz ott volt a közelükben és nagyon jó barátok lettünk a több mint fél év alatt. Az egyik nap épp hazaértem és a postám között kezdtem el kutatni. Külföldről kaptam egy levelet, amit felbontva, egy repülőjeggyel találtam szemben magam. SeungHwan épp akkor írt nekem üzenetet:

„ Ha küldök neked repülőjegyet meglátogatsz?”

Olyan érzésem volt, mintha kukkolnának, hisz pont akkor írt, mikor kibontottam a levelet, így gyanúsan körbenéztem, de aztán megráztam a fejem és visszaírtam.

„ Igen! Most kaptam meg.”

Mikor leszálltam a szöuli reptéren, egy álmom vált valóra, hisz abban az országban lehettem, ahová mindig is vágytam és a barátomat is szerettem volna megismerni közelebbről. Az elmúlt fél évben rengeteget tanultam a nyelvet, így könyebben mozogtam a repülőtéren. Tekintetemmel SeungHwan-t kerestem és hamarosan meg is találtam. Odafutott hozzám, bár az üdvözlés nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Ugyan mosolygott rám és udvariasan cipelte a holmim, de idegennek éreztem a szituációt.
- Hamarosan jövök! –nyitotta nekem ki a kocsi ajtaját és rám is csukta, meg se várta, hogy reagáljak. Alig két perc múlva jött egy üzenetem.

„ Sajnálom,hogy egyedül hagytalak, de ha meglátod az igazi arcom, akkor nagyon meg fogsz lepődni és nem akarom, hogy azt hidd végig hazudtam neked, mégha ez is az igazság .”

- Most meg miről beszél? – nem tudtam válaszolni, csak tartottam a kezemben a telefonom és néztem az üzenetet hosszú perceken keresztül. Hirtelen nyitódott a vezető ülés felőli ajtó és beült mellém valaki, sapkában, maszkban és szemüvegben.
- Ne ijedj meg! – vette le az álcáját.
- A francba! – tapasztottam a kezem a számra.- Lee Joon? – pislogtam nagyokat.
- Mondtam, hogy meg fogsz lepődni.
Tátogni kezdtem és ide-oda mocorogtam. Elvesztettem a józan gondolkodásom, mert nem hittem a szememnek.
- Hol van SeungHwan?
- Én vagyok SeungHwan! – mondta a kormányt fürkészve.
- Nem… Te Lee Joon vagy, az MBLAQ tagja! – magyaráztam neki, mintha ő nem tudná.
- Úgyse fogod nekem elhinni. – elővette a telefonját és tárcsázni kezdett, a füléhez vette a telefont és rögtön megszólalt az enyém. A fejével intett, hogy vegyem fel. Óvatosan emeltem a  fülemhez  és halkan szóltam bele.
- Halló?
- Mostmár hiszel nekem?
- OH MY GOD! –ejtettem az ölembe a készüléket. – Ne mond nekem, hogy veled beszélgettem hét hónapon keresztül, hogy te küldted nekem a repülőjegyet és neked mondtam el a titkaimat?
- Azt, hogy rajongsz értem? Az nyílt titok volt már akkor is, mikor a gyerekes takaróddal vártál ránk.
- Szemét vagy! Hogy tehetted ezt velem? Annyira szégyenlem magam!
- Azt hittem kicsit örülni fogsz annak, hogy velem kötöttél barátságot. – húzta félre a száját, de belőlem minden udvariasság távozott, akkor és ott.
- A francokat. –csattantam ki, amin nem kicsit lepődött meg. – Mégis szerinted hogy érzem magam? Azt sem tudom mit kellene mondanom, vagy mit tehetnék, vagy hogy ez egy álom, vagy a valóság. –A torkom elszorult és a szemem megtelt könnyel.
- Nehogy sírni kezdj! – ijedt meg.
-Annyira mérges vagyok és boldog is, hogy mindjárt bőgök, csak még nem döntöttem el,hogy melyik miatt.
Hirtelen nevetni kezdett, majd az apró kuncogásból nagy nevetésben tört ki. Akkor nem gondoltam, hogy a hazámba csak a személyes holmimért térek vissza, hogy a barátságból több is kialakul és hogy örökre magával sodor ez a csodálatos ország, Korea.

DREAM WAR (DAE HYUN)

DREAM WAR

A hold magasan járt az égen,megvilágítva a sötét fenyves erdő sűrű növényzetét,hol a farkasok vonyítása elmébe hatoló volt.
Valaki volt ott,szaporán szedte a levegőt és félt. Félelme érezhető volt a levegőben,s ezt a farkasok is érezték,akik elől menekült. Egy fiú volt ott, nem tudta,hogy csöppent erre a világra,s azt sem,hogy ez álom-e vagy valóság. Csak futott és futott a fenyves erdő sűrűjében a fák gyökerei közt bukdácsolva. Az életéért küzdött és csak az előtte felcsillanó reménysugarat akarta elérni,aki egy lány volt.
- Ne félj. - a lány lágy angyali hangon szólt és segítő kezet nyújtott felé, alig hogy hozzáért az álom ködként szállt tova. A fiú zihálva ébredt álmából és hálát adott az égnek,hogy csak álmodta az egészet. Mint mindig ,így most is elment dolgozni,nevetett,élt,de senki nem tudta róla,hogy valójában magányosan hajtja fejét a párnára,minden éjszaka. Az álmai újra és újra utolérték,nem tudott tőlük szabadulni,már-már az őrületbe kergették,mikor egy éjszaka kinyitotta a szemét,vagyis azt hitte,hogy ébren van,de amit ezután tapasztalt megkérdőjelezte gondolatait. Egy lány állt az ágya végében és hozzá beszélt.
- Végre megtaláltalak!- szakadt ki a megkönnyebbülés a lányból. - A nevem Mira és régóta várok rád. Ne félj tőlem,nem bántalak… segítened kell nekem.
A fiú a falnak lapult és azt kívánta bárcsak tűnne el a lány,vagy legalább Ő,csak ne legyen vele egy légtérben. Mint bárki más ő is megijedt,félt és nem értette az egészet. Ezt Mira is tudta,de valójában ő is félt.
- Da-Da-Da Dae Hyun vagyok… - dadogta a fiú. - Álmodom?
- Az elmédben vagyok,amit látsz csupán egy szellemkép. Nehezen leltem a nyomodra,kérlek ne ijedj meg!
Egyre halkultak a lány szavai,hisz halványodni kezdett, Dae Hyun hiába dörzsölte a szemeit a kép lassan eltűnt.
- Találkozunk az álmaidban!- hallotta az utolsó szavakat és azt gondolta,hogy szellemet látott. Napokig nem aludt nem akart újra rosszat álmodni,de a fáradtság maga alá gyűrte és álomba szenderült.
Az erdő ugyanolyannak tűnt,mint mikor először járt ott,nem tudtam hová mehetne,ezért elkiáltotta magát,annak reményében,hogy a lány majd hallani fogja őt.
- Mira!
Kis idő múlva a fák közül előtűnt a fehér ruhás lány.
- Döntöttél?
- Azt sem tudom hol vagyok és hogy kerültem ide? Milyen célból? Nem értem. .. Álmodom?
Idegesen túrt a hajába szétnézve abban a világban,ami nagyon is valóságosnak tűnt számára.
- Nem! 1690-et írunk és egy olyan világban vagy,ahol a jó és a rossz harcol már évszázadok óta.423 éve várok az eljöveteledre. Csak veled törhetem meg ezt a szörnyű átkot. Kiválasztott vagyok,ahogy te is. Ha nem vállalod a kihívást,életed hátralévő részében szenvedni fogsz ettől a szörnyű álomtól. Csak együtt tudjuk véghezvinni. Ne aggódj,ami ebben a világban 1 nap az a te világodban csupán alig egy óra.
- Nem akarok itt maradni. - S a fiú eltűnt.
Nem tudta mit tegyen és talán fel sem fogta,hogy mi történik vele. Csupán egy rossz álomnak fogta fel az egészet,de be kellett látnia,hogy ez nem álom,mert minden éjszaka újra megjelent a sűrű fenyő erdőben. A lány már nem mondott neki semmit csak állt válaszra várva.
- Mit kell tennem?
- Azt én nem tudhatom,de ha eljön az ideje érezni fogod.
Kis tisztáson kis ház állt,ahol eltöltötték a következő napokat,nem tudván,mit kell tenniük,csak vártak és vártak hamis téveszméket állítva fel maguknak.
-A gonosz nem tud szeretni,s mindent elpusztít,ami szép.
Mira tudta,hogy a farkasok jelenléte a gonosz eljövetelét jelentették,de kétségbeesésében nem szólt egy szót sem a mit sem sejtő fiúnak. A napjaik,ami már 15 napra nőtte ki magát,egyre csak gyarapodtak. A kis tisztáson nem nyíltak virágok,a táj gyönyörű lett volna a zöldellő pázsittal és a vadvirágokkal,amik színbe öltöztetik a tájat.,ehelyett csupán csak molylepkék lepték el a korhadó fatörzset a házuk előtt.
- DaeHyun! A gonosz a közelben van. –pattant fel a fűből Mira és elindult,hogy körbenézzen. A fehér ruháját ekkor vörös foltok tarkították el. Térdre esett és az oldalán lévő sebet fogta. DaeHyun halálra rémülve rohant oda hozzá és ölbe kapta.
- Ne aggódj. - mondta,miközben az ágyra rakta a sérült lányt. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom! Amíg itt vagy,nem eshet bajom. –mosolygott fel a fiúra.
Mira gyorsan gyógyult,amit Dae Hyun egyáltalán nem értett ezért megkérdezte.
- Ne feledd Dae Hyun! Ez nem a te világod! Hamarosan eljön a nap,mikor megküzdünk a jövőnkért…

De túl hamar elérkezett a nap. Farkasok,baglyok,denevérek és orkán erejű szél jelezte a gonosz eljövetelét. Dae Hyun kezében semmi nem volt,amivel küzdhetett volna,sem egy kard,de még egy bot sem,mégis elszálltságát nem lehetett megtörni. A láthatatlan ellen küzdöttek és nem tudták,hogy kellene.
- Ha itt meghalok,mi lesz velem?
- Itt minden eldől. - ordították a szélbe. - Ha itt meghalunk a jövőben nem lesz helyed.
- Nem fogunk! – Dae Hyun szemében csak addig lobogott az elszántság lángja,mígnem egy ősi erő hihetetlen nyomással rájuk nem telepedett. Mira felsikoltott fájdalmában.
- Tarts ki! –kúszott oda Dae Hyun,már amennyire tudott mozogni a mázsás súly alatt. A gondolatok egyikről a másikra cikáztak a fejében. „Nem tud senkit sem szeretni!”
„Mindent elpusztít,ami szép.”
- MIRA! – Óvatosan magához húzta a lányt és ajkuk szeretetteljesen forrt össze. A nyomás megszűnt,a szél elcsendesedett. Mindketten lebegtek. Dae Hyun boldog volt,ahogy Mira-t nézte,de keze lassan halványodni kezdett a lány arcán.
- Szóval ez volt a kulcs. A szeretet…– Hosszú időn keresztül nem tudott sírni,de most potyogtak a könnyei.
- Nem akarok elmenni. – törölte le a lány könnyeit a fiú,majd távolodni kezdett,kezei többé hiába nyúltak előre nem érték el a lányt.
- Köszönöm! –hallotta utoljára a lány hangját.
Mira nem is tudta,hogy a világ,az Ő magányos lelke miatt nem tudott szabadulni a rossztól és,hogy csak Dae Hyun-ra várt,hogy megtanítsák egymást szeretni…



A 21. században,fáradtan ébred álmából egy fiú,ki végig azt hitte csak álmodott,majd munkába indul:
- Üdvözlöm! A nevem Mira! Örülök,hogy ezentúl együtt dolgozunk…

Silent Love (MIR)

Percek óta csak Seung Ho-ra várok, a meleg az autóban kétszer olyan forró volt,mint a friss levegőn. Fáradt voltam,a fülledt pára szinte elaltatott az autó ülésén feküdve. Becsuktam a szemem,majd cipőkopogásra nyitottam ki,egy lányt, a visszapillantó tükrömben igazította meg a haját,majd továbbrohant. Felültem és néztem a forró macskaköves betonon elszaladó lányt,mindaddig,míg Seung Ho,be nem ugrott mellém.
- Mit bambulsz?
- Semmit… Felforr az agyam!
- Próbáltam sietni.
- Látom nem sikerült. – törtünk ki nevetésben és elindultunk a következő állomásunkra.

A nyár olyan forró volt,hogy a kő izzott a talpam alatt. Úgy éreztem,hogy a napok egyre csak melegebbek lesznek. Régi barátomhoz tartottam egy csendes kis kávézóba. A napszemüvegen keresztül a világ nem volt olyan vakító,mint valójában,de még így is észrevettem három lányt a kis utcába benézve,először nem akartam vele foglalkozni,de két lépést hátrálva az utca végéről figyeltem az eseményeket.
- Miért nem mondasz semmit? Azt tehetünk veled amit csak akarunk? – kérdezte hangosan,szinte kiabálva az egyik lány,majd a másik ellökte az ártatlannak tűnő lányt. Hosszú szőkés barna haja eltakarta az arcát,nem mozdult,csak ült ott mozdulatlanul és én észre sem vettem,hogy felé tartok. A két lány elrohant,mikor én odaértem ,pedig nem szóltam,csak álltam a mozdulatlan lány felett.
- Jól vagy? – hülye kérdés volt a részemről,hiszen láttam a megsérült térdét és az ölében egy füzetet,amibe írni kezdett,majd felmutatta.
„ Nem sírok!”
Ez a két szó megmosolyogtatott vagy inkább az,hogy a füzetbe írta.
- Nem baj,ha sírsz. - láthatóan meglepődött,mert végre rám emelte a tekintetét. Nagy szemeiben elvesztem és egy különleges érzés fogott el,mintha azzal,hogy a szemébe nézek tudnám,hogy mit érez.
- Állj fel! Segítek. – fogtam meg a karját és felsegítettem. A cipőjét látva,deja vu érzésem támadt.
- Elkísérlek! Merre mész? – Nem szólt semmit,csak a fejét rázta a haja az arcát söpörte,olyan hevesen rázta a fejét,majd újra írt a füzetébe. Furcsán néztem a kezét,míg fel nem mutatta a papírt.
„ Mindent köszönök!” – hajolt meg hozzá picit,majd elrohant,de talán a sorsunk akarta úgy,hogy utunk egy felé vezetett egy darabig. Beugrott,hogy honnan ismerősek a cipők,de mikor felébredtem mosolygós pillanatomból a lábakat már nem láttam magam előtt,hiába néztem szét,már nem találtam. A cipőm orrát bámulva sétáltam még pár métert a kedvenc helyemre,ahol isteni a fagyi.
- Hyung! –intettem a tulajnak. - Rég láttalak!
- Két hete pontosan. Merre mászkáltál?
- Ahh… Sok dolgot el kellett intéznem. Munka… - ültem le a pulthoz,majd észrevettem a szőkés lányt,aki épp a kötényét kötötte fel,majd a kávégéphez indult.
- Omo! Hej! Te itt dolgozol? – Csak bólintott egyet meglepődve,majd a fagyis pult mögé állt.
- Ismeritek egymást?
- Nem,mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer ma a másik alkalomkor meg a visszapillantó tükrömben szépítkezett. –nevetünk ,mire a lány arca vörösre változott és szép lassan leguggolt a fagyis pult mögé,csak 10 ujját lehetett látni,amint kapaszkodik.
- Eun Hee! Légy szíves írd össze a raktárban a megrendelést. – szó nélkül felpattant és rohant a füzettel a kezében,csak nevetni tudtam rajta,nem tudtam megállni,hogy ne kiabáljak utána.
- Rendben volt a frizurád… - nevettem tovább,kipirult arca láttán.
- Tetszik neked Eun Hee?
- Aranyos,csak olyan ,mintha néma lenne…
- Mert az is…
- Mi? –kerekedett ki a szemem.
- De csak tudatosan. Mikor egyetemista voltam ,elvesztette a szüleit ,akkor még csak 14 éves volt.
- Nem is tud beszélni?
- De tud,csak mások előtt egy hang sem jön ki a száján. Szerencsére jól boldogul a világban,annak ellenére,hogy mindenhol kiközösítik…
- Szegényke… De te honnan tudsz ilyen sokat róla?
- Mert Ő az unokahúgom.
- Omo! –lepődtem meg ismét,de rögtön eszembe is jutott valami. - Hyung! Van egy sebtapaszod?
- Minek az neked?
- Ne kérdezd,csak hozd.
- Jól van! Jól van!

A sebtapasszal a kezemben léptem be a raktárba,ahol Eun Hee egy ládán ülve írogatott ,számolgatott az ujjain.
- Megsérültél. –mutattam a térdére. Felemelt kezekkel tiltakozott,mikor meglátta a kezemben a tapaszt,de én gyorsabb voltam és már el is láttam az apró horzsolást. Ahogy ott guggoltam előtte láttam a szemében az ártatlan zavarodottságot.
- A nevem Mir. Örülök,hogy találkoztunk Eun Hee.
„ Én is.” –állt a kis papírlapon.

A kávézóban mindennapos vendég lettem .Néha még a kávézóba is besegítettem .Eun Hee egy titokzatos nő,akit csak apránként tudtam megfejteni,de úgy éreztem,hogy jó úton haladok a siker felé.

- Kérek egy epres fagyit. - álltam meg a pult előtt. –Te melyiket választanád? –rögtön rámutatott a vaníliára. – Akkor abból is kérek egyet.-Mikor megkaptam kézen ragadtam és kiültünk a teraszra fagyizni. Valami nagyon hideget éreztem az orromon egyik percről a másikra.
- Hej! Pocsékolod a finom fagyit. –hangtalan nevetését szinte hallottam az elmémben. Belenyaltam még egy utolsót a fagyimba és mikor már nem figyelt az arcához nyomtam a rózsaszín hideg nyalánkságot. Láthatóan meglepődött,de a végén csak nevettünk.
- Eljössz velem valahová? – kérdeztem miközben egymás arcát tisztítottuk meg egy szalvétával.
„ Mikor?” –írta a füzetbe.
- Most. –húztam magam után és egy idő után kikötöttünk egy szellemkastélynál.
„Menjünk be!”
Néztem a papírt,majd a félelmetes kastélyt,nagy gombócot nyeltem le a torkomból,majd erősebben megfogtam Eun Hee kezét és elindultunk,de már akkor azt vártam,hogy mikor érünk ki. Egész végig ijedten ugráltam Eun Hee mögött és hálát adtam az égnek,hogy sötét volt és nem látta a bénázásom.
„ Láttam,hogy be vagy rezelve.” –mosolygott rám ,mikor már kint voltunk a friss levegőn.
- Ahh… Inkább menjünk haza… - néztem fel utoljára ijedten a kastélyra. Eun Hee hangosan nevetett és nem tudta abbahagyni. A lábaim földbe gyökereztek és csak hallgattam édes nevetését,pont olyan volt,mint amilyennek elképzeltem. Épp olyan édes…
- Eung Hee! Hangosan nevettél. –öleltem szorosan magamhoz és így maradtunk egy ideig,nem foglalkozva a körülöttünk legyeskedő idegenekkel,akik minket bámultak. Akkor úgy éreztem,hogy az én időm most kezdődik,azzal a boldogsággal,amit akkor éreztem.

Pár héttel később:

- Hyung! Itt van Eun Hee?
- Hátul van a raktárban,de mielőtt hátramész,beszélhetnénk? – leültem ahhoz az asztalhoz,amelyiknél a barátom ült és vártam,hogy elkezdje mondani,azt,amit szeretne.
- Valószínű nem fogja neked elmondani,de visszamegy a nagyihoz. – mintha a szívemet facsarták volna a szavak.
- Milyen messze van?
- Elég messze,ha repülővel kell menni…
- Nem mehet el…
- Mir! Ő nem fog változni. Neked akkor is jó,ha nem fog hozzád soha beszélni? Akkora trauma érte,hogy talán soha senkinek nem fog megnyílni.
- Már hangosan nevetett rajtam.
- Az más…

- Tudom,hogy túl fog lépni rajta!

Mérgesen hagytam ott a fejét csóváló barátom,de valahol a szívem mélyén nagyon féltem,hogy igaza van. Eun Hee-nek a félelmemből semmit sem mutattam,csak mosolyogva integettem neki. Hosszú percekig csak ültem és néztem,amint dolgozik.

- Eun hee? Kérdezhetek valamit? – erőt kellett vennem magamon,hogy meg tudjam tőle kérdezni,de végül összeszedtem magam.

- Tényleg elmész? –kétségbeestem szomorú bólogatása láttán,de tartottam a látszatot ,annak ellenére,hogy egy világ omlott össze bennem.

- Nem foglak visszatartani,ha ezt szeretnéd. Csak annyit mondj meg ,hogy mikor mész el?

„Holnapután este 7-kor száll fel a gépem.”

- Töltsük együtt még ezt a két napot…

Ám a két nap gyorsan eltelt és én nem akartam elbúcsúzni,nem tudtam megtenni,de észbe kaptam és pont akkor értem a reptérre,amikor Ő kiszállt a taxiból és maga után húzta kék,virág mintás bőröndjét.
- Még egyszer muszáj látnom az arcod. - motyogtam magamban,majd futásnak eredtem. - Eun Hee!!!
Torkomat elszorította a szomorúság és alig kaptam levegőt. Egy percig talán csak álltunk egymással szemben,a világ lelassult körülöttünk,majd elővettem lassan a füzetem és felmutattam.
„ Annyi mindent szeretnék elmondani neked!De félek...” – állt az első lapon,majd hajtottam.
„ Ha örökre így kell veled kommunikálnom,nem bánom,csak maradj velem.”
Szeméből könnyek hulltak,míg én az utolsó lapra hajtottam.
„ SZERETLEK!”

LIFE/Cherry Blossom

Visszaemlékezni a régi időkre olyan, mint újraélni a múltat. Szívünkben a pillanat mindig élni fog, és míg emlékezni tudunk élni is fogunk…
Akkoriban, ha azt kérdezték volna tőlem, hogy
„Létezik-e igaz szerelem?”  Azt válaszoltam volna, hogy „Semmi nem tart örökké.”
Emlékszem arra a pillanatra, amikor leszálltam Szöul repülőterén, akkor még nem gondoltam volna, hogy az életem, a gondolkodásom gyökeresen meg fog változni…
Akkoriban, olyan huszonéves lány voltam, aki világot akart látni és meg találni a saját helyét a művészetben. Távol keleti utazásomnak úgy indultam neki, hogy alig tudtam olvasni és a beszédet is csak akkor értettem meg, ha szép lassan beszélnek hozzám, úgy éreztem, ez már előnyt jelent nekem, így bóklásztam a barátnőmre várva a nagy repülőtéren. Magas sarkúm már eléggé elfárasztotta a lábaim, így leültem egy padra, ahol nem sok ember volt. A cipőmet levéve masszíroztam meg a bokámat, mikor egy hosszú kabátos, gyanús alak állt meg előttem és hadarva beszélt hozzám. Felkaptam a poggyászom és próbáltam eltávolodni tőle, de erőszakosan fogta a kezem, nem tántorodva céljától, ami az volt, hogy menjek vele. Gyenge pillanatát kihasználva elfutottam egy férfimosdóba, a két kabin közül az egyik zárva volt, a másik kabinból pedig épp távozni készült egy fiú. Nem foglalkozva semmivel, betoltam a fiút az ajtón, amit magunkra zártam, majd cipővel és a poggyászommal a kezemben felguggoltam a csésze tetejére. Csendesen könyörögtem a fiúnak, hogy maradjon csendben, az ijedtség valószínűleg kiült az arcomra, főleg mikor meghallottam az ismerős lakkcipő kopogását. A hang távolodni kezdett, de a fiú csak nézett a szemembe felettem állva, amiből ijedség és meglepettség tükröződött. A hang megszűnt, de én még mindig néztem a fiú arcát, ami olyan tiszta volt, hogy még soha nem találkoztam ilyen tekintettel. Akkor köszönés nélkül rohantam ki a mosdóból beleütközve egy másik férfiba, de talán várnom kellett volna egy picit, mert zaklatóm újra vasmarokba fogta karom. „Ahjusshi, mit csinál a barátnőmmel?” - érkezett a hang a semmiből, s már láttam is, ahogy a nagy kezek a férfi csuklóját markolják, ami szép lassan elengedett. Nem kellett sok, hogy megszabaduljak a zaklatótól, aki csak annyival palástolta az egészet, hogy külföldi lévén segíteni akart nekem. Persze ebből semmi nem volt igaz, ezért voltam olyan hálás a megmentőmnek, akiről később kiderült, hogy a barátnőm (akihez végül is érkeztem) lakótársa és engem kerestek a reptéren.

Visszagondolva ezek voltak életem legszebb évei, főleg, hogy lehetőséget kaptam a művészeti egyetemen és megszerettem az országot. Bár a közlekedéssel nagy problémáim voltak, így _____ gyakran elkísért, hiába javult a nyelvérzékem még mindig segítségre volt szükségem. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem _____ nélkül.
A felvételi vizsgámra készített munkám, amit „élet” címmel kellett volna elkészítenem, sehogy sem akart elkészülni, mert nem volt ihletem. Egy nap a nagy erős kezek átfogták az enyémet és magukkal ráncigáltak egy olyan rétre, ami sugárzott az élettől. A fű ragyogott a harmat súlya alatt a tó szikrákat szórva vakított el minket. Az emlék mélyen él bennem, milyen táncot járt a gyomrom akkor, mikor hozzámért és hogy mennyire boldognak éreztem magam. Mintha a testemet ezer pillangó csiklandozta volna. A szívem felgyorsult, ha mellettem volt, őrült dobszólót játszva.
Elég távolt ült tőlem egy fa árnyékában, ahol egy könyvet vagy inkább magazint bújva elvonult, hogy ne zavarjon engem, míg én rajzolok. Nem tudtam levenni róla a szemem, akárhányszor kényszerítettem magam arra, hogy koncentráljak, Ő teljesen elvarázsolt a mosolyával. Valami nagyon vicceset olvashatott, mert hangosan, dörmögő hangon felnevetett. Hajtott a kíváncsiság, így odamentem hozzá. Valóban viccesnek tűnt, amit olvasott, de ahogy rám mosolygott az idő lelassult és az ihlet angyalszárnyon telepedett rám.
Arra kértem, hogy ne tegyen mást, csak mosolyogjon, bár nem értette miért, de teljesítette a kívánságomat.
Az egyetemre sikeres felvételit nyertem, így minden nap találkozhattam vele, míg ő zenét tanult én a művészet minden oldalát ki akartam próbálni. Még a szabadidőnket is együtt töltöttük, énekeltünk, szórakoztunk… éltünk…

Szerelmünk egy szép tavaszi napon teljesült be, mikor kéz a kézben sétáltunk a cseresznyefák alatt, azon a végtelennek tűnő, hosszú úton. Ettől kezdve, két évet töltöttünk együtt, de az a két év, megerősített, megformált és egy olyan ember lettem, aki tiszta szívből, odaadóan tudott szeretni.

A szelek változnak és nem mindig egy irányból fújnak, a lehetőségek jönnek, mennek és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valami állandó mellettünk, az is marad, de a végtelen út, amiről azt gondoltuk, hogy sohasem érhet véget, kettéágazott, s nem tudtuk eldönteni önző fejjel, hogy együtt menjünk, vagy külön ismerjük meg a saját utunk. Elindultunk hát külön, sírva, mondva, hogy ez még nem a vége, az utunk itt még nem ért véget és biztos, hogy egymásra találunk…

Az utamon többször nem találkoztam vele. Vajon hol lehet? Mit csinál? A műveimben, amik között, minden nap álomra hajtom a fejem, Ő mosolyog rám, azzal az élettel, amit adott nekem. Emlékeimben mindig él ez a szerelem, a mosolya, ami beborítja a szobám minden szegletét, ahol a nevetését hallom, ha behunyom a szemem.
Életem nyolcvankilencedik évében, szerettem volna újraálmodni azt a pár évet, így elindultam azon a cseresznyevirágos úton, egy illúzióval a kezemben, ami immár soha nem ért véget, minden egyes léptemnél azt suttogva. „Te voltál az élet”