Message (Lee Joon)

Kis történetem egy szép nyári napon kezdődött, mikor  az egyik kedvenc fiú bandám, az MBLAQ, kis hazámba érkezett.
Este volt már, de mégis a szálloda felé vezetett az utam, ahol a rajongók a kerítésen csüngtek és várták, hogy kedvencüket láthassák. Csak egy aláírást szerettem volna a hangjegyes takarómra, amin  még zongora billentyűk is voltak. Azt szorongatva fürkésztem az ablakot, ahol Mir kitörő mosollyal integetett nekünk. A rajongók nem sikítottak, nem ugráltak, vagy ájultak el, csupán lelkesen integettek és  beszélgettek a tagokról. Nem voltunk őrült saesengek, csupán szerettük volna őket közelebbről is látni. Egy fiú jött ki, de már csak a mondata végére értem oda.
- Addig is legyetek türelemmel. – mosolya vakító volt, korombeli lehetett, s mikor összeakadt a tekintetünk még jobban két oldalra húzta a száját. Az idő telt, egyre kevesebben lettünk, én pedig dalra fakadtam. A még ott maradt rajongókat a szálloda tulajdonosa szétzavarta, csak én maradtam egyedül, aki nem tágított. A hölgy végül is kedves volt, hisz nem kiabált rám, vagy zavart el durván, csak annyit mondott:
- Szerintem haza kellene menned.
- Csak egy aláírást szeretnék. Nem fogok galibát csinálni.
Végül egy szó nélkül bement mosolyogva, de a kaput nyitva hagyta nekem.
  A reggel egy asztal lábának támaszkodva talált rám. Nagyon korán volt. A fű harmatos volt és a nap lassan kibontakozott a magas épületek mögül. Az asztalra terítettem a takarómat és a billentyűkön kezdtem el játszadozni, egy dallamot dúdolva. Sosem volt lehetőségem megtanulni zongorázni, bár nagyon szerettem volna, így tudtam, hogy hamis hangokat nyomok a hamis billentyűkön. Nagyot sóhajtva hagytam abba a dúdolást, s mikor felemeltem a fejem a levegő beakadt a tüdőmbe és nem akart kijönni. Lee Joon állt az asztal szélénél tőlem alig egy méterre, egy üveg ásványvizet  tartott a kezében és engem figyelt. Úgy éreztem, hogy a szeméből szánalom és méreg sugárzik és mikor a palack tartalmát a takarómra öntötte, meg is bizonyosodtam róla.  Nem tudtam mit mondani, csak néztem az anyag sarkain lecsepegő vizet és megkérdeztem:
- Mérges vagy? –láthatóan meglepődött a kérdésen, főleg,hogy a saját nyelvén szóltam hozzá. Meghajoltam és nem tudtam miért kérek bocsánatot, de megtettem.
- Sajnálom. – hajoltam meg őszintén, de nem értettem, mit tettem. Talán, hogy egész végig arra vártam, hogy láthassam őket elég okot adott arra, hogy mérges legyen rám.
Felegyenesedtem az arcom szomorú volt, de Ő csak megkerülte az asztalt és megszólalt.
- Gyere közelebb! És tedd ide a kezed! –mondta és a hamis billentyűkre mutatott. Annyira gyerekesnek éreztem magam és az egész szituációt. Az arcom elvörösödött és habozni kezdtem.
- Gyere! –intett a fejével, s amint kinyújtottam a kezem, elkapta az ujjam és dúdolni kezdte a dallamot, amit az előbb én is. A kezem remegett a keze alatt, az összes vér az arcomba tódult és a szívem hangos dobogása elnyomta Joon hangját.
- Érted? – nézett rám.
- Ühm. –bólintottam nagyot, bár semmit nem hallottam, abból, amit mondott, csak az járt a fejemben, hogy soha nem fogok kezet mosni. Már épp kezdett volna hátrálni.
- Aláírod a takaróm? – dadogtam neki koreaiul, bár úgy éreztem, hogy nem volt teljesen helyes.
- Ezt? –kérdezett vissza, majd egy gyors firkantással aláírta. Ajkaim a fülemig értek. Gyorsan lefényképeztem a telefonommal, hogy örökké emlékezzek erre a napra, még akkor is, ha a takarón lévő aláírás fakulni kezdene. Zsebre vágtam a telefonom és mint az őrült, ki letépte láncait szaladtam a legjobb barátnőmhöz, aki ugyan nem volt fan, de mindig meghallgatta, ha rámtörtek az érzések.
Annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy  össze-vissza hadartam a barátnőmnek, aki valószínűleg nem értett semmit.
- Joon élőben sokkal helyesebb. –fújtam ki a levegőt, s kicsit próbáltam visszafogni magam.
- Értem már miért nem vetted fel a telefont…
- Telefon? Nem is csörgött! –tapogattam a farmer zsebem, de  mindhiába.
- Elhagytam a telefonom! –pattantam fel  idegesen.
- Hol?
- Nem tudom,de meg kell találnunk.
Végigfutottunk az úton, ahol jöttem, de nem találtuk meg sehol.
- Már biztos, hogy valaki felvette.
- Az nem lehet!
- Hol volt meg utoljára?
Kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy a szállodában volt utoljára nálam, így rohanni kezdtem.
- Asszonyom! –csaptam a pultra. - Nem talált egy rózsaszín  telefont?
- Ohh… Te lennél a tulajdonosa?
- Megtalálta? –ragyogtak fel a szemeim.
- Egy fiú adta ide és azt mondta, hogy a tulajdonosa biztos keresni fogja.
- Külföldi volt?
- Nem! Magyarul beszélt, de volt mellette egy külföldi fiú is.
- Értem. Köszönöm. –mondtam lehangolóan. Halvány remény csillant fel bennem, hogy talán Joon hozta vissza a telefonomat, de még magam is nevetségesnek találtam a gondolatot. Végül megnyugodtam és sikerült hazaérnem.
   Néhány nap múlva ugyanúgy hazaértem este, mint mindig is szoktam, s mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom üzenetet jelzett.
- Ki az ilyen későn? –kapcsoltam fel a  világítást és a telefonom kijelzőjét erősen fixíroztam. A szöveg koreaiul volt,egyetlen szerencsém az volt, hogy jobban ment az olvasás és az írás, mint a beszélgetés.
 
„ Ott most este van igaz? Itt már felkelt a nap.” 

Állt az üzenetben. Nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az, így kis habozás után visszaírtam.

„ Igen,este van!De ki vagy te?Ismerjük egymást?”

Hunyorogva néztem az ismeretlen külföldi számot, de nem tudtam, hogy ki az. Nagyot ugrottam, mikor a telefonom egy újabb üzenetet jelzett.

„ Pár napja találkoztunk ,egy kicsit ismerjük egymást. Nem akarsz jobban megismerni?”

- Miről beszél ez? Azt sem tudom, hogy kicsoda! – fintorogtam a mobilomra és pötyögni kezdtem.

„ Abban az esetben, ha küldesz egy képet magadról, hogy tudjam, kivel beszélek.”

Úgy gondoltam, hogy talán így rájövök, hol és mikor találkoztam vele és hogy egyáltalán kivel is beszélek. Nem sok idő kellett, kaptam egy képet, amin az MBLAQ volt és pár fiú.
- Kösz… Ez nagyon értelmes kép. Gondolom,nem az MBLAQ tagjával beszélek. - Csak nevettem az egészen és kértem tőle egy normális képet. Nemsokára meg is érkezett. Néztem a fiút a képen és hirtelen beugrott, hogy hol láttam. A szállodánál Ő volt az a fiú,aki kijött a rajongókhoz. A cuki mosolyú srác.

„ A nevem Kim Seung Hwan és én találtam meg a telefonodat.”

Észre sem vettem, hogy a fél éjszakát átbeszélgettük, majd napi rendszerességgel üzentünk egymásnak hét hónapon keresztül. Küldtem én is képet magamról és sokat kérdeztem az MBLAQ-ról, hisz ott volt a közelükben és nagyon jó barátok lettünk a több mint fél év alatt. Az egyik nap épp hazaértem és a postám között kezdtem el kutatni. Külföldről kaptam egy levelet, amit felbontva, egy repülőjeggyel találtam szemben magam. SeungHwan épp akkor írt nekem üzenetet:

„ Ha küldök neked repülőjegyet meglátogatsz?”

Olyan érzésem volt, mintha kukkolnának, hisz pont akkor írt, mikor kibontottam a levelet, így gyanúsan körbenéztem, de aztán megráztam a fejem és visszaírtam.

„ Igen! Most kaptam meg.”

Mikor leszálltam a szöuli reptéren, egy álmom vált valóra, hisz abban az országban lehettem, ahová mindig is vágytam és a barátomat is szerettem volna megismerni közelebbről. Az elmúlt fél évben rengeteget tanultam a nyelvet, így könyebben mozogtam a repülőtéren. Tekintetemmel SeungHwan-t kerestem és hamarosan meg is találtam. Odafutott hozzám, bár az üdvözlés nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Ugyan mosolygott rám és udvariasan cipelte a holmim, de idegennek éreztem a szituációt.
- Hamarosan jövök! –nyitotta nekem ki a kocsi ajtaját és rám is csukta, meg se várta, hogy reagáljak. Alig két perc múlva jött egy üzenetem.

„ Sajnálom,hogy egyedül hagytalak, de ha meglátod az igazi arcom, akkor nagyon meg fogsz lepődni és nem akarom, hogy azt hidd végig hazudtam neked, mégha ez is az igazság .”

- Most meg miről beszél? – nem tudtam válaszolni, csak tartottam a kezemben a telefonom és néztem az üzenetet hosszú perceken keresztül. Hirtelen nyitódott a vezető ülés felőli ajtó és beült mellém valaki, sapkában, maszkban és szemüvegben.
- Ne ijedj meg! – vette le az álcáját.
- A francba! – tapasztottam a kezem a számra.- Lee Joon? – pislogtam nagyokat.
- Mondtam, hogy meg fogsz lepődni.
Tátogni kezdtem és ide-oda mocorogtam. Elvesztettem a józan gondolkodásom, mert nem hittem a szememnek.
- Hol van SeungHwan?
- Én vagyok SeungHwan! – mondta a kormányt fürkészve.
- Nem… Te Lee Joon vagy, az MBLAQ tagja! – magyaráztam neki, mintha ő nem tudná.
- Úgyse fogod nekem elhinni. – elővette a telefonját és tárcsázni kezdett, a füléhez vette a telefont és rögtön megszólalt az enyém. A fejével intett, hogy vegyem fel. Óvatosan emeltem a  fülemhez  és halkan szóltam bele.
- Halló?
- Mostmár hiszel nekem?
- OH MY GOD! –ejtettem az ölembe a készüléket. – Ne mond nekem, hogy veled beszélgettem hét hónapon keresztül, hogy te küldted nekem a repülőjegyet és neked mondtam el a titkaimat?
- Azt, hogy rajongsz értem? Az nyílt titok volt már akkor is, mikor a gyerekes takaróddal vártál ránk.
- Szemét vagy! Hogy tehetted ezt velem? Annyira szégyenlem magam!
- Azt hittem kicsit örülni fogsz annak, hogy velem kötöttél barátságot. – húzta félre a száját, de belőlem minden udvariasság távozott, akkor és ott.
- A francokat. –csattantam ki, amin nem kicsit lepődött meg. – Mégis szerinted hogy érzem magam? Azt sem tudom mit kellene mondanom, vagy mit tehetnék, vagy hogy ez egy álom, vagy a valóság. –A torkom elszorult és a szemem megtelt könnyel.
- Nehogy sírni kezdj! – ijedt meg.
-Annyira mérges vagyok és boldog is, hogy mindjárt bőgök, csak még nem döntöttem el,hogy melyik miatt.
Hirtelen nevetni kezdett, majd az apró kuncogásból nagy nevetésben tört ki. Akkor nem gondoltam, hogy a hazámba csak a személyes holmimért térek vissza, hogy a barátságból több is kialakul és hogy örökre magával sodor ez a csodálatos ország, Korea.

DREAM WAR (DAE HYUN)

DREAM WAR

A hold magasan járt az égen,megvilágítva a sötét fenyves erdő sűrű növényzetét,hol a farkasok vonyítása elmébe hatoló volt.
Valaki volt ott,szaporán szedte a levegőt és félt. Félelme érezhető volt a levegőben,s ezt a farkasok is érezték,akik elől menekült. Egy fiú volt ott, nem tudta,hogy csöppent erre a világra,s azt sem,hogy ez álom-e vagy valóság. Csak futott és futott a fenyves erdő sűrűjében a fák gyökerei közt bukdácsolva. Az életéért küzdött és csak az előtte felcsillanó reménysugarat akarta elérni,aki egy lány volt.
- Ne félj. - a lány lágy angyali hangon szólt és segítő kezet nyújtott felé, alig hogy hozzáért az álom ködként szállt tova. A fiú zihálva ébredt álmából és hálát adott az égnek,hogy csak álmodta az egészet. Mint mindig ,így most is elment dolgozni,nevetett,élt,de senki nem tudta róla,hogy valójában magányosan hajtja fejét a párnára,minden éjszaka. Az álmai újra és újra utolérték,nem tudott tőlük szabadulni,már-már az őrületbe kergették,mikor egy éjszaka kinyitotta a szemét,vagyis azt hitte,hogy ébren van,de amit ezután tapasztalt megkérdőjelezte gondolatait. Egy lány állt az ágya végében és hozzá beszélt.
- Végre megtaláltalak!- szakadt ki a megkönnyebbülés a lányból. - A nevem Mira és régóta várok rád. Ne félj tőlem,nem bántalak… segítened kell nekem.
A fiú a falnak lapult és azt kívánta bárcsak tűnne el a lány,vagy legalább Ő,csak ne legyen vele egy légtérben. Mint bárki más ő is megijedt,félt és nem értette az egészet. Ezt Mira is tudta,de valójában ő is félt.
- Da-Da-Da Dae Hyun vagyok… - dadogta a fiú. - Álmodom?
- Az elmédben vagyok,amit látsz csupán egy szellemkép. Nehezen leltem a nyomodra,kérlek ne ijedj meg!
Egyre halkultak a lány szavai,hisz halványodni kezdett, Dae Hyun hiába dörzsölte a szemeit a kép lassan eltűnt.
- Találkozunk az álmaidban!- hallotta az utolsó szavakat és azt gondolta,hogy szellemet látott. Napokig nem aludt nem akart újra rosszat álmodni,de a fáradtság maga alá gyűrte és álomba szenderült.
Az erdő ugyanolyannak tűnt,mint mikor először járt ott,nem tudtam hová mehetne,ezért elkiáltotta magát,annak reményében,hogy a lány majd hallani fogja őt.
- Mira!
Kis idő múlva a fák közül előtűnt a fehér ruhás lány.
- Döntöttél?
- Azt sem tudom hol vagyok és hogy kerültem ide? Milyen célból? Nem értem. .. Álmodom?
Idegesen túrt a hajába szétnézve abban a világban,ami nagyon is valóságosnak tűnt számára.
- Nem! 1690-et írunk és egy olyan világban vagy,ahol a jó és a rossz harcol már évszázadok óta.423 éve várok az eljöveteledre. Csak veled törhetem meg ezt a szörnyű átkot. Kiválasztott vagyok,ahogy te is. Ha nem vállalod a kihívást,életed hátralévő részében szenvedni fogsz ettől a szörnyű álomtól. Csak együtt tudjuk véghezvinni. Ne aggódj,ami ebben a világban 1 nap az a te világodban csupán alig egy óra.
- Nem akarok itt maradni. - S a fiú eltűnt.
Nem tudta mit tegyen és talán fel sem fogta,hogy mi történik vele. Csupán egy rossz álomnak fogta fel az egészet,de be kellett látnia,hogy ez nem álom,mert minden éjszaka újra megjelent a sűrű fenyő erdőben. A lány már nem mondott neki semmit csak állt válaszra várva.
- Mit kell tennem?
- Azt én nem tudhatom,de ha eljön az ideje érezni fogod.
Kis tisztáson kis ház állt,ahol eltöltötték a következő napokat,nem tudván,mit kell tenniük,csak vártak és vártak hamis téveszméket állítva fel maguknak.
-A gonosz nem tud szeretni,s mindent elpusztít,ami szép.
Mira tudta,hogy a farkasok jelenléte a gonosz eljövetelét jelentették,de kétségbeesésében nem szólt egy szót sem a mit sem sejtő fiúnak. A napjaik,ami már 15 napra nőtte ki magát,egyre csak gyarapodtak. A kis tisztáson nem nyíltak virágok,a táj gyönyörű lett volna a zöldellő pázsittal és a vadvirágokkal,amik színbe öltöztetik a tájat.,ehelyett csupán csak molylepkék lepték el a korhadó fatörzset a házuk előtt.
- DaeHyun! A gonosz a közelben van. –pattant fel a fűből Mira és elindult,hogy körbenézzen. A fehér ruháját ekkor vörös foltok tarkították el. Térdre esett és az oldalán lévő sebet fogta. DaeHyun halálra rémülve rohant oda hozzá és ölbe kapta.
- Ne aggódj. - mondta,miközben az ágyra rakta a sérült lányt. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom! Amíg itt vagy,nem eshet bajom. –mosolygott fel a fiúra.
Mira gyorsan gyógyult,amit Dae Hyun egyáltalán nem értett ezért megkérdezte.
- Ne feledd Dae Hyun! Ez nem a te világod! Hamarosan eljön a nap,mikor megküzdünk a jövőnkért…

De túl hamar elérkezett a nap. Farkasok,baglyok,denevérek és orkán erejű szél jelezte a gonosz eljövetelét. Dae Hyun kezében semmi nem volt,amivel küzdhetett volna,sem egy kard,de még egy bot sem,mégis elszálltságát nem lehetett megtörni. A láthatatlan ellen küzdöttek és nem tudták,hogy kellene.
- Ha itt meghalok,mi lesz velem?
- Itt minden eldől. - ordították a szélbe. - Ha itt meghalunk a jövőben nem lesz helyed.
- Nem fogunk! – Dae Hyun szemében csak addig lobogott az elszántság lángja,mígnem egy ősi erő hihetetlen nyomással rájuk nem telepedett. Mira felsikoltott fájdalmában.
- Tarts ki! –kúszott oda Dae Hyun,már amennyire tudott mozogni a mázsás súly alatt. A gondolatok egyikről a másikra cikáztak a fejében. „Nem tud senkit sem szeretni!”
„Mindent elpusztít,ami szép.”
- MIRA! – Óvatosan magához húzta a lányt és ajkuk szeretetteljesen forrt össze. A nyomás megszűnt,a szél elcsendesedett. Mindketten lebegtek. Dae Hyun boldog volt,ahogy Mira-t nézte,de keze lassan halványodni kezdett a lány arcán.
- Szóval ez volt a kulcs. A szeretet…– Hosszú időn keresztül nem tudott sírni,de most potyogtak a könnyei.
- Nem akarok elmenni. – törölte le a lány könnyeit a fiú,majd távolodni kezdett,kezei többé hiába nyúltak előre nem érték el a lányt.
- Köszönöm! –hallotta utoljára a lány hangját.
Mira nem is tudta,hogy a világ,az Ő magányos lelke miatt nem tudott szabadulni a rossztól és,hogy csak Dae Hyun-ra várt,hogy megtanítsák egymást szeretni…



A 21. században,fáradtan ébred álmából egy fiú,ki végig azt hitte csak álmodott,majd munkába indul:
- Üdvözlöm! A nevem Mira! Örülök,hogy ezentúl együtt dolgozunk…

Silent Love (MIR)

Percek óta csak Seung Ho-ra várok, a meleg az autóban kétszer olyan forró volt,mint a friss levegőn. Fáradt voltam,a fülledt pára szinte elaltatott az autó ülésén feküdve. Becsuktam a szemem,majd cipőkopogásra nyitottam ki,egy lányt, a visszapillantó tükrömben igazította meg a haját,majd továbbrohant. Felültem és néztem a forró macskaköves betonon elszaladó lányt,mindaddig,míg Seung Ho,be nem ugrott mellém.
- Mit bambulsz?
- Semmit… Felforr az agyam!
- Próbáltam sietni.
- Látom nem sikerült. – törtünk ki nevetésben és elindultunk a következő állomásunkra.

A nyár olyan forró volt,hogy a kő izzott a talpam alatt. Úgy éreztem,hogy a napok egyre csak melegebbek lesznek. Régi barátomhoz tartottam egy csendes kis kávézóba. A napszemüvegen keresztül a világ nem volt olyan vakító,mint valójában,de még így is észrevettem három lányt a kis utcába benézve,először nem akartam vele foglalkozni,de két lépést hátrálva az utca végéről figyeltem az eseményeket.
- Miért nem mondasz semmit? Azt tehetünk veled amit csak akarunk? – kérdezte hangosan,szinte kiabálva az egyik lány,majd a másik ellökte az ártatlannak tűnő lányt. Hosszú szőkés barna haja eltakarta az arcát,nem mozdult,csak ült ott mozdulatlanul és én észre sem vettem,hogy felé tartok. A két lány elrohant,mikor én odaértem ,pedig nem szóltam,csak álltam a mozdulatlan lány felett.
- Jól vagy? – hülye kérdés volt a részemről,hiszen láttam a megsérült térdét és az ölében egy füzetet,amibe írni kezdett,majd felmutatta.
„ Nem sírok!”
Ez a két szó megmosolyogtatott vagy inkább az,hogy a füzetbe írta.
- Nem baj,ha sírsz. - láthatóan meglepődött,mert végre rám emelte a tekintetét. Nagy szemeiben elvesztem és egy különleges érzés fogott el,mintha azzal,hogy a szemébe nézek tudnám,hogy mit érez.
- Állj fel! Segítek. – fogtam meg a karját és felsegítettem. A cipőjét látva,deja vu érzésem támadt.
- Elkísérlek! Merre mész? – Nem szólt semmit,csak a fejét rázta a haja az arcát söpörte,olyan hevesen rázta a fejét,majd újra írt a füzetébe. Furcsán néztem a kezét,míg fel nem mutatta a papírt.
„ Mindent köszönök!” – hajolt meg hozzá picit,majd elrohant,de talán a sorsunk akarta úgy,hogy utunk egy felé vezetett egy darabig. Beugrott,hogy honnan ismerősek a cipők,de mikor felébredtem mosolygós pillanatomból a lábakat már nem láttam magam előtt,hiába néztem szét,már nem találtam. A cipőm orrát bámulva sétáltam még pár métert a kedvenc helyemre,ahol isteni a fagyi.
- Hyung! –intettem a tulajnak. - Rég láttalak!
- Két hete pontosan. Merre mászkáltál?
- Ahh… Sok dolgot el kellett intéznem. Munka… - ültem le a pulthoz,majd észrevettem a szőkés lányt,aki épp a kötényét kötötte fel,majd a kávégéphez indult.
- Omo! Hej! Te itt dolgozol? – Csak bólintott egyet meglepődve,majd a fagyis pult mögé állt.
- Ismeritek egymást?
- Nem,mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer ma a másik alkalomkor meg a visszapillantó tükrömben szépítkezett. –nevetünk ,mire a lány arca vörösre változott és szép lassan leguggolt a fagyis pult mögé,csak 10 ujját lehetett látni,amint kapaszkodik.
- Eun Hee! Légy szíves írd össze a raktárban a megrendelést. – szó nélkül felpattant és rohant a füzettel a kezében,csak nevetni tudtam rajta,nem tudtam megállni,hogy ne kiabáljak utána.
- Rendben volt a frizurád… - nevettem tovább,kipirult arca láttán.
- Tetszik neked Eun Hee?
- Aranyos,csak olyan ,mintha néma lenne…
- Mert az is…
- Mi? –kerekedett ki a szemem.
- De csak tudatosan. Mikor egyetemista voltam ,elvesztette a szüleit ,akkor még csak 14 éves volt.
- Nem is tud beszélni?
- De tud,csak mások előtt egy hang sem jön ki a száján. Szerencsére jól boldogul a világban,annak ellenére,hogy mindenhol kiközösítik…
- Szegényke… De te honnan tudsz ilyen sokat róla?
- Mert Ő az unokahúgom.
- Omo! –lepődtem meg ismét,de rögtön eszembe is jutott valami. - Hyung! Van egy sebtapaszod?
- Minek az neked?
- Ne kérdezd,csak hozd.
- Jól van! Jól van!

A sebtapasszal a kezemben léptem be a raktárba,ahol Eun Hee egy ládán ülve írogatott ,számolgatott az ujjain.
- Megsérültél. –mutattam a térdére. Felemelt kezekkel tiltakozott,mikor meglátta a kezemben a tapaszt,de én gyorsabb voltam és már el is láttam az apró horzsolást. Ahogy ott guggoltam előtte láttam a szemében az ártatlan zavarodottságot.
- A nevem Mir. Örülök,hogy találkoztunk Eun Hee.
„ Én is.” –állt a kis papírlapon.

A kávézóban mindennapos vendég lettem .Néha még a kávézóba is besegítettem .Eun Hee egy titokzatos nő,akit csak apránként tudtam megfejteni,de úgy éreztem,hogy jó úton haladok a siker felé.

- Kérek egy epres fagyit. - álltam meg a pult előtt. –Te melyiket választanád? –rögtön rámutatott a vaníliára. – Akkor abból is kérek egyet.-Mikor megkaptam kézen ragadtam és kiültünk a teraszra fagyizni. Valami nagyon hideget éreztem az orromon egyik percről a másikra.
- Hej! Pocsékolod a finom fagyit. –hangtalan nevetését szinte hallottam az elmémben. Belenyaltam még egy utolsót a fagyimba és mikor már nem figyelt az arcához nyomtam a rózsaszín hideg nyalánkságot. Láthatóan meglepődött,de a végén csak nevettünk.
- Eljössz velem valahová? – kérdeztem miközben egymás arcát tisztítottuk meg egy szalvétával.
„ Mikor?” –írta a füzetbe.
- Most. –húztam magam után és egy idő után kikötöttünk egy szellemkastélynál.
„Menjünk be!”
Néztem a papírt,majd a félelmetes kastélyt,nagy gombócot nyeltem le a torkomból,majd erősebben megfogtam Eun Hee kezét és elindultunk,de már akkor azt vártam,hogy mikor érünk ki. Egész végig ijedten ugráltam Eun Hee mögött és hálát adtam az égnek,hogy sötét volt és nem látta a bénázásom.
„ Láttam,hogy be vagy rezelve.” –mosolygott rám ,mikor már kint voltunk a friss levegőn.
- Ahh… Inkább menjünk haza… - néztem fel utoljára ijedten a kastélyra. Eun Hee hangosan nevetett és nem tudta abbahagyni. A lábaim földbe gyökereztek és csak hallgattam édes nevetését,pont olyan volt,mint amilyennek elképzeltem. Épp olyan édes…
- Eung Hee! Hangosan nevettél. –öleltem szorosan magamhoz és így maradtunk egy ideig,nem foglalkozva a körülöttünk legyeskedő idegenekkel,akik minket bámultak. Akkor úgy éreztem,hogy az én időm most kezdődik,azzal a boldogsággal,amit akkor éreztem.

Pár héttel később:

- Hyung! Itt van Eun Hee?
- Hátul van a raktárban,de mielőtt hátramész,beszélhetnénk? – leültem ahhoz az asztalhoz,amelyiknél a barátom ült és vártam,hogy elkezdje mondani,azt,amit szeretne.
- Valószínű nem fogja neked elmondani,de visszamegy a nagyihoz. – mintha a szívemet facsarták volna a szavak.
- Milyen messze van?
- Elég messze,ha repülővel kell menni…
- Nem mehet el…
- Mir! Ő nem fog változni. Neked akkor is jó,ha nem fog hozzád soha beszélni? Akkora trauma érte,hogy talán soha senkinek nem fog megnyílni.
- Már hangosan nevetett rajtam.
- Az más…

- Tudom,hogy túl fog lépni rajta!

Mérgesen hagytam ott a fejét csóváló barátom,de valahol a szívem mélyén nagyon féltem,hogy igaza van. Eun Hee-nek a félelmemből semmit sem mutattam,csak mosolyogva integettem neki. Hosszú percekig csak ültem és néztem,amint dolgozik.

- Eun hee? Kérdezhetek valamit? – erőt kellett vennem magamon,hogy meg tudjam tőle kérdezni,de végül összeszedtem magam.

- Tényleg elmész? –kétségbeestem szomorú bólogatása láttán,de tartottam a látszatot ,annak ellenére,hogy egy világ omlott össze bennem.

- Nem foglak visszatartani,ha ezt szeretnéd. Csak annyit mondj meg ,hogy mikor mész el?

„Holnapután este 7-kor száll fel a gépem.”

- Töltsük együtt még ezt a két napot…

Ám a két nap gyorsan eltelt és én nem akartam elbúcsúzni,nem tudtam megtenni,de észbe kaptam és pont akkor értem a reptérre,amikor Ő kiszállt a taxiból és maga után húzta kék,virág mintás bőröndjét.
- Még egyszer muszáj látnom az arcod. - motyogtam magamban,majd futásnak eredtem. - Eun Hee!!!
Torkomat elszorította a szomorúság és alig kaptam levegőt. Egy percig talán csak álltunk egymással szemben,a világ lelassult körülöttünk,majd elővettem lassan a füzetem és felmutattam.
„ Annyi mindent szeretnék elmondani neked!De félek...” – állt az első lapon,majd hajtottam.
„ Ha örökre így kell veled kommunikálnom,nem bánom,csak maradj velem.”
Szeméből könnyek hulltak,míg én az utolsó lapra hajtottam.
„ SZERETLEK!”

LIFE/Cherry Blossom

Visszaemlékezni a régi időkre olyan, mint újraélni a múltat. Szívünkben a pillanat mindig élni fog, és míg emlékezni tudunk élni is fogunk…
Akkoriban, ha azt kérdezték volna tőlem, hogy
„Létezik-e igaz szerelem?”  Azt válaszoltam volna, hogy „Semmi nem tart örökké.”
Emlékszem arra a pillanatra, amikor leszálltam Szöul repülőterén, akkor még nem gondoltam volna, hogy az életem, a gondolkodásom gyökeresen meg fog változni…
Akkoriban, olyan huszonéves lány voltam, aki világot akart látni és meg találni a saját helyét a művészetben. Távol keleti utazásomnak úgy indultam neki, hogy alig tudtam olvasni és a beszédet is csak akkor értettem meg, ha szép lassan beszélnek hozzám, úgy éreztem, ez már előnyt jelent nekem, így bóklásztam a barátnőmre várva a nagy repülőtéren. Magas sarkúm már eléggé elfárasztotta a lábaim, így leültem egy padra, ahol nem sok ember volt. A cipőmet levéve masszíroztam meg a bokámat, mikor egy hosszú kabátos, gyanús alak állt meg előttem és hadarva beszélt hozzám. Felkaptam a poggyászom és próbáltam eltávolodni tőle, de erőszakosan fogta a kezem, nem tántorodva céljától, ami az volt, hogy menjek vele. Gyenge pillanatát kihasználva elfutottam egy férfimosdóba, a két kabin közül az egyik zárva volt, a másik kabinból pedig épp távozni készült egy fiú. Nem foglalkozva semmivel, betoltam a fiút az ajtón, amit magunkra zártam, majd cipővel és a poggyászommal a kezemben felguggoltam a csésze tetejére. Csendesen könyörögtem a fiúnak, hogy maradjon csendben, az ijedtség valószínűleg kiült az arcomra, főleg mikor meghallottam az ismerős lakkcipő kopogását. A hang távolodni kezdett, de a fiú csak nézett a szemembe felettem állva, amiből ijedség és meglepettség tükröződött. A hang megszűnt, de én még mindig néztem a fiú arcát, ami olyan tiszta volt, hogy még soha nem találkoztam ilyen tekintettel. Akkor köszönés nélkül rohantam ki a mosdóból beleütközve egy másik férfiba, de talán várnom kellett volna egy picit, mert zaklatóm újra vasmarokba fogta karom. „Ahjusshi, mit csinál a barátnőmmel?” - érkezett a hang a semmiből, s már láttam is, ahogy a nagy kezek a férfi csuklóját markolják, ami szép lassan elengedett. Nem kellett sok, hogy megszabaduljak a zaklatótól, aki csak annyival palástolta az egészet, hogy külföldi lévén segíteni akart nekem. Persze ebből semmi nem volt igaz, ezért voltam olyan hálás a megmentőmnek, akiről később kiderült, hogy a barátnőm (akihez végül is érkeztem) lakótársa és engem kerestek a reptéren.

Visszagondolva ezek voltak életem legszebb évei, főleg, hogy lehetőséget kaptam a művészeti egyetemen és megszerettem az országot. Bár a közlekedéssel nagy problémáim voltak, így _____ gyakran elkísért, hiába javult a nyelvérzékem még mindig segítségre volt szükségem. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem _____ nélkül.
A felvételi vizsgámra készített munkám, amit „élet” címmel kellett volna elkészítenem, sehogy sem akart elkészülni, mert nem volt ihletem. Egy nap a nagy erős kezek átfogták az enyémet és magukkal ráncigáltak egy olyan rétre, ami sugárzott az élettől. A fű ragyogott a harmat súlya alatt a tó szikrákat szórva vakított el minket. Az emlék mélyen él bennem, milyen táncot járt a gyomrom akkor, mikor hozzámért és hogy mennyire boldognak éreztem magam. Mintha a testemet ezer pillangó csiklandozta volna. A szívem felgyorsult, ha mellettem volt, őrült dobszólót játszva.
Elég távolt ült tőlem egy fa árnyékában, ahol egy könyvet vagy inkább magazint bújva elvonult, hogy ne zavarjon engem, míg én rajzolok. Nem tudtam levenni róla a szemem, akárhányszor kényszerítettem magam arra, hogy koncentráljak, Ő teljesen elvarázsolt a mosolyával. Valami nagyon vicceset olvashatott, mert hangosan, dörmögő hangon felnevetett. Hajtott a kíváncsiság, így odamentem hozzá. Valóban viccesnek tűnt, amit olvasott, de ahogy rám mosolygott az idő lelassult és az ihlet angyalszárnyon telepedett rám.
Arra kértem, hogy ne tegyen mást, csak mosolyogjon, bár nem értette miért, de teljesítette a kívánságomat.
Az egyetemre sikeres felvételit nyertem, így minden nap találkozhattam vele, míg ő zenét tanult én a művészet minden oldalát ki akartam próbálni. Még a szabadidőnket is együtt töltöttük, énekeltünk, szórakoztunk… éltünk…

Szerelmünk egy szép tavaszi napon teljesült be, mikor kéz a kézben sétáltunk a cseresznyefák alatt, azon a végtelennek tűnő, hosszú úton. Ettől kezdve, két évet töltöttünk együtt, de az a két év, megerősített, megformált és egy olyan ember lettem, aki tiszta szívből, odaadóan tudott szeretni.

A szelek változnak és nem mindig egy irányból fújnak, a lehetőségek jönnek, mennek és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valami állandó mellettünk, az is marad, de a végtelen út, amiről azt gondoltuk, hogy sohasem érhet véget, kettéágazott, s nem tudtuk eldönteni önző fejjel, hogy együtt menjünk, vagy külön ismerjük meg a saját utunk. Elindultunk hát külön, sírva, mondva, hogy ez még nem a vége, az utunk itt még nem ért véget és biztos, hogy egymásra találunk…

Az utamon többször nem találkoztam vele. Vajon hol lehet? Mit csinál? A műveimben, amik között, minden nap álomra hajtom a fejem, Ő mosolyog rám, azzal az élettel, amit adott nekem. Emlékeimben mindig él ez a szerelem, a mosolya, ami beborítja a szobám minden szegletét, ahol a nevetését hallom, ha behunyom a szemem.
Életem nyolcvankilencedik évében, szerettem volna újraálmodni azt a pár évet, így elindultam azon a cseresznyevirágos úton, egy illúzióval a kezemben, ami immár soha nem ért véget, minden egyes léptemnél azt suttogva. „Te voltál az élet”

Amorous accident. (Lee Joon)

Egy nap mikor még csak gyakornok voltam a kórházban,behoztak egy tőlem pár évvel idősebb férfit az intenzív osztályra. Láb sérülése igen komolynak nézett ki. Ez volt az első önálló műtétem és egyben az első sikerem,amit soha nem fogok elfelejteni mivel önbizalommal töltött el. A férfi ma vidáman táncol,de a mai napig kezelem szinte minden nap. Ahogy nem sokkal a műtét után a TV-ben láttam , hatalmas mosolyt csalt az arcomra,mert kár lett volna a sérülés miatt feladni az álmait. Akkor nem tudtam,hogy ő már rég egy híres zenekar énekese és táncosa,de később a szüleim egy vacsorára voltak hivatalosak apám régi osztálytársához,ahová engem is magukkal cipeltek,de nem bántam meg,mert akkor megtudtam,hogy a betegem az ő fiuk. Hogy azóta ez barátság lenne,vagy csak doktor-paciens kapcsolat,a mai napig nem tudtam eldönteni.

- Joon,mondtam,hogy figyelj oda a lábadra,mindig fáslizd be és masszírozd esténként,mert ha megerőlteted,csak rosszabb lesz. Felírtam neked egy kenőcsöt is. Használod?
- Persze! Még aznap kiváltottam a patikában.
- Nagyon szerencsés vagy,hogy így helyrejött a lábad és táncolni is tudsz.
- Tisztában vagyok vele. –húzogatta a száját .- Akkor eljössz a próbára?
- Amint lejárt a műszakom megyek.
- Köszi. –huppant le az ágyról. – Később találkozunk.
Joon távozása után még 3 órát kellett dolgoznom,de úgy elrepült,hogy észre sem vettem. Taxit fogtam a forgalmas Szöuli utcán és indultam a próbaterembe,ahol Joon már türelmetlenül várt rám,míg a fiúk bemelegítettek.
- Sziasztok. –intettem nekik,de meg sem álltam,csak egyenesen mentem Joon felé.
- Késtél! – mondta morcosan.
- Sajnálom,ide is kellett érnem.
- Siessünk. –nyújtotta felém a lábát.
- Már mutattam,hogy ,hogyan kell befáslizni és rögzíteni,miért kellek én ehhez? Mir is meg tudná csinálni.
- Nem mindegy,hogy egy csinos nő vagy én kötözöm a lábát…- mosolygott pimaszul így Joon hozzávágta az egyik összetekert fáslit.
- Hej! Azzal dolgozom. Dobd vissza. – utasítottam Mir-t,aki felkapta a földről és lágyan lentről fölfelé felém dobta. Elkaptam. – Ne beszélj hülyeséget. –pirultam bele az előző szituációba.
- You’re so cute. – guggolt mellettem és vigyorgott rám.
- Szörnyű az angolod. – löktem rajta aprót és majdnem a fenekére csücsült,ha meg nem támasztja magát a karjával.
Mire betekertem Joon lábát,már teljesen elmúlt a pír az arcomról.

- Na,így már rendben leszel. –Gyorsan pattant fel és már be is állt a tükör elé. Ott guggoltam a hátam mögé nézve és vártam,hogy elkezdjék a próbát. Ilyenkor mindig itt maradok egy picit és az első sorból nézem végig az egész koreográfiát. Számomra egy fárasztó nap után nem volt nagyobb kikapcsolódás,mint őket nézni és hallgatni. Joon jelét sem mutatta ,hogy fájna a lába,kitűnően teljesített,annak ellenére,hogy az utóbbi időben jobban megerőltette a lábát.
- Mára ennyi… - lihegtek kifáradtan.
Erre a kijelentésre felálltam a földről és a kijárat felé indultam.
- Már mész is? Azt hittem sörözünk egy kicsit. – viccelődött velem Seung Ho.
- Legyetek jók fiúk,késő van fáradt vagyok és megjegyezném nagyon jók voltatok.
- Mint mindig. – kacsintott Mir.
Integettünk egymásnak,majd kisétáltam az ajtón. A kora június nem volt hideg ,de én nagyon fáztam és nem éreztem jól magam.
- Hej! – kiabált utánam Joon. Lassan néztem hátra és értetlenül pislogtam fel rá,mikor utolért.
- Hazakísérlek!
- Ugyan nem kell… - de ő elindult és nekem nem volt más választásom,mint hogy követem őt.
- Jó hogy közel laksz.
- Ühüm. – mondtam életlen hangon.
- Valami baj van?
- Nem érzem jól magam. Nagyon fázom és fáj a fejem is.
- Felkísérlek. –mondta, mert már a háztömb előtt álltunk. Nem tiltakoztam,hogy elkísérjen,nem volt energiám hozzá. A lábaim alig akartak nekem engedelmeskedni és a liftben össze is rogytam ,de pillanatok alatt két erős kar tartott szorosan. Joon könnyedén felkapott ,izmos karjai vasmarokban tartottak. Ajkait a homlokomon éreztem.
- Nagyon magas lázad van. – megfagytam, a lázam 5 fokkal fentebb ment.
- Miért a száddal nézed meg?
- Mert mindkét kezem foglalt. – cipelt át a küszöbön és lerakott a kanapémra.
- Pihenj,hozok gyógyszert,azonnal itt leszek.
- Nem kell elmenned,a fiókomban találsz gyógyszert.
- A piros bugyi mellett?
- Hülye,most nincs erőm letolni és megverni…
- Nem is tudnál.
- Ne vegyél rá mérget. –mosolyogtam. Hozd azt a gyógyszert és ne nézz szét. - utaltam a kiteregetett ruháimra .
- Tessék. – tért vissza villámgyorsan egy pohár vízzel és a gyógyító bogyókkal.
- Mérd meg a lázad,megtaláltam a gyógyszerek mellett. - nyújtotta át a lázmérőt,ami 5 perc után sípolt és 38,5 fokot mutatott.
- Omo,ez nagyon magas… Pihenj. - takart be egy takaróval,mikor észrevette,hogy vacogom és a végén elnevettem magam.
- Most min nevetsz?
- Kicsit vicces,hogy a beteg ápolja az orvost,de menj nyugodtan haza,jól vagyok.
- Most én vagyok az orvos és haza fogok menni,ha elaludtál.
Nem kellett sokat várnom,hogy elnyomjon az álom,de mikor felébredtem Joon a kanapéra dőlve aludt,ugyanott ült,ahol akkor mikor elaludtam. Kézfeje elnyomta az arcát.
- Azt mondtad,hogy haza fogsz menni… - suttogtam az arcát fürkészve. Az óra már hajnali 5 órát mutatott.
- Felébredtél? – érkezett lentről a hang. Joon nem mozdult,csak a szemeivel nézett rám,miközben én a nedves törölközőt szorongattam a kezemben,amit valószínű ő rakott a homlokomra. – Jól vagy?
- Igen. Köszönöm hogy ápoltál. –emeltem fel a kezemben lévő nedves anyagot.
- Nagyon rosszul aludtál,még a nyálad is folyt,nem tudtam hazamenni. - rögtön a számhoz kaptam és azon gondolkodtam,hogy vajon tényleg folyt a nyálam,vagy csak húzza az agyam. Ahogy kuncogott az orra alatt sejtettem,hogy inkább utóbbi.
- Ideje indulnod,míg a lesi fotósok fel nem ébrednek.
- Tudják,hogy te csak az orvosom vagy,de igazad van,ideje mennem. –állt fel és az ajtó felé indult.
- Biztos jól vagy?
- Kitűnően, a doktor bácsi meggyógyított.
- Ahogy engem a doktor néni. Este látlak a vacsorán.
- Vacsora?
- Apáméknál…
- Ohh teljesen kiment a fejemből.
- Programod van?
- Ami azt illeti lenne,de majd kicsit eltolom.
- Értem,akkor este találkozunk.–kacsintott rám és óriás mosoly kíséretében hagyta el otthonom.
Sokkal jobban voltam így bementem dolgozni. Épp az egyik kollégámmal beszéltem meg az esti program csúsztatását,nem haragudott,csak viccesen poénkodott velem. Ám mosolyom ,Joon savanyú arca fagyasztotta le,ahogy minket figyel. Furcsa volt…
- Egy perc és jövök. –mosolyogtam a kollégámra és Joon-hoz mentem.
- Nem érzed jól magad? Miért jöttél be? – léptem elé és Mir elé.
- Itt hagytam a receptet a rendelődben.
- Már azt hittem valami baj van,gyere be odaadom. – Intettem a kollégámnak,hogy hamarosan beszélünk és ő vidáman intett vissza.
- Te jól vagy? – érdeklődött.
- Nagyon jól érzem magam. Itt a kórházban nem szokatlan,hogy összeszed az ember pár bacit,hisz ez a hely a bacilusok melegágya.
- Értem. –bólogatott zsebre dugott kézzel. –Akkor mi megyünk is. - fordultak ki, a rendelőm ajtaján.
- Este találkozunk. Úgy is történt. Rohantam Joon-ék házához,ahol a szüleim már az asztalnál társalogtak vendéglátóinkkal. Természetesen késtem a munka miatt.
- Sajnálom,hogy késtem. - hajoltam meg lihegve.
- Semmi baj,már rég láttunk,örülünk,hogy el tudtál jönni. - Joon szülei imádtak engem,alapból kedves természetük van,de valahogy mindig különlegesnek éreztem magam a szemükben.
A vacsora isteni volt és sokat beszélgettünk munkáról,Joon-ról és tervekről is.
- Sajnálom,ha nem baj,én elmennék,mert van még egy találkozóm.
- Randevú? – Joon apukája vigyorogva nézett fel rám a soju-s pohár fölül.
- Ön mindig rátapint a lényegre. –nevettem. - Nem szeretném megvárakoztatni…
- Menj csak. - engedtek utamra.
- További szép napot,köszönöm a vendéglátást és remélem hamarosan újra találkozunk.
- Én is remélem. Joon kikísérnéd?
Meghajolva távoztam ,majd Joon-al csendben mentünk az ajtóig.
- Tényleg randid lesz? Bár nincs hozzá közöm.
- Nem tudom,hogy annak nevezhetem e,de szerintem igen.
- Érezd jól magad akkor.
- Köszi,igyekszem. Pihentesd a lábad. – ahogy kiléptem az ajtón éreztem Joon pillantását a hátamon és elfogott egy furcsa érzés,amikor hátranéztem az ajtó már csukva volt így folytattam utam.
- Niki! – kiabálta a becenevem.
-Eh? –meglepődve fordultam vissza. – Mi a baj? – néztem a térdein támaszkodó fiút aki alig kapott levegőt a futástól.
- Ne menj!
- Eh? – ismételtem meg.
- Ne menj!
- Hova ne menjek?
- Ne menj más férfihoz. - szorított erős karjaival magához. A szívem felgyorsult a gyomromban ezernyi táncot jártak a manók és nem értettem,hogy mi történik,hisz minden annyira váratlanul ért. Nem fogtam fel a szavait.
- Joon? – kérdeztem suttogva a vállaiba bújva.
- Ne haragudj,nem tudom elviselni,hogy randizni mész,tudom önző vagyok,de azt akarom,hogy más férfi ne legyen az életedben.
- Nem igazán tudom most ezt felfogni… Én azt hittem csak barátok vagyunk és még ebben sem voltam biztos.
- Én is így gondoltam,egy ideig, aztán rá kellett jönnöm,hogy ez több annál.
- Én nem tudom mit mondjak.
- Ha te nem érzel irántam semmit,akkor menj el.
A telefon varázsütésre megszólalt a zsebemben.
- Fel kell vennem. –mondtam,mert féltem,hogy a kórházból hívnak esetleges sürgős esethez.
- Halló? – a szemem nem vettem le a kétségbeesetten zavart Joon-ról. Soha nem láttam még ilyennek. Eszembe jutott a rengeteg emlék,amit kaptam tőle,ahogy ápolt az ágyamnál.
- Sajnálom,közbejött valami nagyon fontos dolog,nem tudok menni.
Joon,hírtelen kapott el,a telefonom a fűben landolt ,forró ajkai az enyémmel fonódtak össze. Azt hiszem akkor étettem meg azt,hogy amit hittem,hogy nem vagyunk barátok,az azért volt,mert annál sokkal többet jelentünk egymásnak. Akkor este Joon és én,kéz a kézben éjszakába nyúlóan sétáltunk a csillagos ég alatt,egyre jobban megismerve egymás felé táplált
érzéseinket.

Stranger boy... (Jong Hoon)

- Anya?
- Hmm? – nézett rám anyukám a szoba közepéről nagyokat pislogva.
- Nem láttál mostanában valami különöset a ház körül?
- Nem. Miért kellett volna?
- Ahh,nem,felejtsd el…- mosolyogtam az anyukámra aki vállat rántva otthagyott,míg én görcsösen fogtam a függönyt és bámultam ki az ablakon a szőke fiút nézve,aki itt kóborol mindig a környéken.
- Kukkoló? –vetődött fel bennem a kérdés. - Ahh miért lenne kukkoló,gitárral a vállán? – elmélkedésemet a telefonom csörgése zavarta meg.
- Yung Su ugye jössz estére a buliba?
- Nincs kedvem…- fintorogtam.
- Légyszi, a kedvemért! Élő zene lesz és ez az év végi buli,holnaptól nyári szünet… Naaaa?
- Átjössz vagy találkozzunk előttetek?
- Akkor jössz? – hangjában hallottam a kis csengettyűket.
- Van más választásom?
- Nincs! –nevetett. - Akkor 7-re megyek hozzátok! Bulis ruhát válassz!
- Rendben…- ahogy letettem a telefont rögtön az ablakhoz rohantam,de a rejtélyes idegen már nem volt ott.
Anyu nem örült a buli ötletnek,mert más sötét volt mikor elindultunk,de végül a lelkünkre kötötte,ha odafigyelünk,akkor elmehetünk.
- Jó ötlet volt a sötétben elindulni? Nem rövid a szoknyám?
- Jajj Yung Su ,ne parázz már mindenen,nem lesz semmi baj… És nem rövid!
- Yooo! – köszönt ránk hangosan valaki. A barátnőmmel egymás nyakába kapaszkodva sikítottunk az idegen felé. Túl sokáig tartott a kiabálás és az idegen annyira kétségbeesett,hogy azt hittem,el fog szaladni. Mikor belém hasított a felismerés,hogy ki is az idegen,kimeresztettem a szemem:
- ahhh… Te? –mutattam rá kiabálva.
- Én?- kérdezett vissza magára mutatva.
- Halálra ijesztettél! – szinte toporzékoltam a méregtől.
- Nem volt szándékos!
Zavarban volt és meg volt ijedve két ilyen hangosan szirénázó lánytól,nem tudtam rá haragudni,még kicsit vicces is volt.
- Ismeritek egymást?
- Nem igazán,csak látásból… - pislogtam a szépen mosolygó fiúra.
- Merre tartotok?- tette fel a kérdést.
- Egy buliba megyünk! – mondta a barátnőm rögtön.
- Elkísérhetlek titeket?
- Persze Yung Su,amúgy is be van rezelve.
- Hey ……….. és mi van ha ő egy perverz,ne ítélj külsőre,a látszat néha csal! Lehet nem néz ki annak,de soha nem tudhatod!
A fiú a szájához emelte a kezét és próbálta eltakarni a mosolyát. Durcásan néztem rá.
- Soha nem bántanálak Yung Su! – mondta nevetve.
- Honnan tudod a nevem?
- Most mondta a barátnőd!
- Ja,tényleg…- ütöttem meg picikét a fejem az öklömmel.
- Vicces vagy! – nevetett.
- Vicces vagy nevetséges?Mert nem mindegy.
- Határozottan vicces!
- Akkor jó! –pár pillanatig csak mosolyogva néztünk egymást,végül megtörtem a csendet.
- Mi akkor megyünk. – fordítottam hátat,míg a barátnőm vidáman integetett vissza neki.
A hátamon éreztem a pillantását,megálltam,ő is megállt,elindultam ő is elindult,jó pár méter után már tényleg kezdtem azt gondolni,hogy mégiscsak egy zaklatóval van dolgunk így megálltam,hátrafordultam és kiabálni kezdtem:
- Miért követsz? Talán szeretsz? –kiabáltam ,ahogy csak tudtam.
- Igen! –kiabálta ő is vissza hangosan.
- Ehhh? – egy pillanatra megszűnt a fejemben minden gondolat és csak néztem előre,majd kézen fogtam a barátnőm és szaladni kezdtem egészen az iskola ajtajáig.
- Mi van ezzel a fiúval?
- Azt mondta szeret. – rántott kecsesen vállat.
- Hülyeség…- legyintettem és bementünk a morajló tömeg közé és az osztálytársainkat kerestük úgy egy negyed órán keresztül…
- Menjünk haza… Ott alszol nálunk és csapunk egy pizsi bulit. Na? –csaltam volna haza a barátnőm,de ő csak húzott a színpad elé az első sorba.
- Yung Su… - ütött vállon.
- Mi van?
- Fordulj már meg és nézz fel a színpadra! –mondta idegesen.

Döbbenten néztem a színpadra,ahogy a szőke fiú a színpad jobb oldalán hangolta a gitárját,majd felnézve,rám mosolygott…
- Kjaaaaaa,milyen helyes az énekes! – ébresztett fel döbbenetemből a legjobb barátnőm kiabálása. Az énekes valóban helyes volt és a banda többi tagja is nagyon jól nézett ki,de engem a mosolygós szőke idegen fogott meg,akinek úgy ragyogtak a szemei,mint a csillagok. Óriási mosollyal pengette a gitárját a fülemnek nagyon kedves hangon! A zene ,amit játszottak,pont az én stílusom volt,az énekes hangja kellemes volt és nagyon szép…Életem legjobb bulija volt és nem bántam meg,hogy a barátnőm elráncigált. Egy darabon egyedül kellett hazamennem ,vagyis csak kellett volna …
- Yung Su? – szaladt utánam a szőke fiú.
- Hmm? – néztem hátra.
- Hazakísérhetlek? –lihegte beérve engem.
- Ühm. - bólintottam nagyot,nem volt okom tiltakozni. A köztünk lévő csend kínos volt,és majdnem a házunkig tartott.
- Yung Su? –imádtam,ahogy a nevem mondja,mindig nagyot dobbant a szívem,amikor meghallottam.
- Igen? – néztem hátra,mert lemaradt egy kicsit,ahogy megállt.
- Az igazság az,hogy már régóta tudom,hogy ki vagy! Nagyon sok mindent tudok rólad,azt hiszem, ha létezik szerelem első látásra,ez az volt,mikor megláttalak az iskolai előadáson. Ne haragudj rám,ha zavartalak,tudom,hogy észrevetted,hogy sokat lógok erre…
- Ah, nem. - nyögtem ki zavarodottan a szavakat. - De még a nevedet sem tudom.
- Choi Jong Hoon vagyok. – állt meg előttem szorosan.
- Jong Hoon… - suttogtam,ahogy a szemeibe néztem. Nem tudom mikor és hogyan történt,de megcsókolt,nem volt hosszú és mások talán nem mondanák különlegesnek,nekem mégis az volt.
Némán álltam előtte,fülig pirulva és ő is teljesen belepirult.
- Sajnálom…
- Semmi baj Jong Hoon… ráztam a fejem mosolyogva.- Jó éjt! Gondolom holnap találkozunk!?
- Igen! Nagyon szeretnék! –lelkesedett.
- Álmodj szépeket. - fordítottam neki hátat és besétáltam vadul dobogó szívemmel a kapun.


Az első csókom egy olyan fiútól kaptam,akinek a nevét sem tudtam,mégsem éreztem rosszul magam,mert a mai nap után expressz sebességgel száguldott a szívem a szerelem felé.